ELVTÁRSAK ÉS KORTÁRSAK

Az ő kegyelméből van a napunk.

Odakint drótokon himbálózó varjak. Év vége van lassan. Meghajtja akaratát az esztendő. Fölsőbb rendelés szerint mégis enyhére sikerült az ősz. November utolsó fertályában a lebukó nap még mályvarózsa vörösen világított, majdhogynem érezni lehetett a melegét, pedig már a sült gesztenyés kordék javában parázslottak, és a magasabb hegyek bordái között kémények koromszagát viszi egy ideje a szél. December fehérrel érkezett. Úgy farolt be hozzánk a fagy, ahogy a hideg tekintetű menyét szokott beosonni a tyúkólba.

Eddig viszont eleven színekkel volt megrajzolva a táj, aminek görbülő hátán a letördelt kukoricásokon túl, a kanyargó dűlőutak mentén folytatódott valahol a földgolyó. Jó volt nézni a szemhatárt. Azóta is jó.

Abból merítek, amit láttam, és nem abból, amit olvastam, vagy amit mások mondtak.

Kövérre hízott elmék pusztítanak amúgy is, akik pusztán a könyvek, mások irományai, meg a közösségi média révén szereznek tanulságot. (A népszerűség járdáján lehet gyalog járni. Könnyű munka, begyűjteni „lájkokat”, vállveregetéseket. De látni ezek nem képesek. Elő-elő másznak a kövek alól. Helyük van a nap alatt, rendben. Csak ne lennének olyan hangosak!)  

Ha rajtam állna (ó, persze, nem rajtam áll), a dolgok természeténél fogva nem sok parancsom lenne. Én csak egyetlen, szigorú esztétikai megkötést adnék minden kicsit is elmélkedő embernek: ne hazudj. Magamra nézve még egy másikat is fölvállalnék, azt hogy sose kelljen ölnöm. Sehogy.

Még így sem tudom, megúszom-e sikerrel, mindvégig, békében.

Amúgy is viszontagságteljes a vékony hétköznapok ügye-baja.

Abcúg, a szabadelvűségnek! A nemzeti teendő többé nem az, hogy kirontunk rájuk, mint ahogy a jó Zrínyi csinálta, aki egy szál szablyával veselkedett neki az abszolút túlerőnek. Nem. Ettől okosabban muszáj csinálni. Mert most is létszámfölénnyel bírnak, feléjük lejt a pálya és ők írnák elő a csaták menetrendjét is, efelől kétségünk se legyen.

Bizonyos rafinéria kell hozzájuk. Nem elég kicsavarni a bástyákat ostromlók kezéből a handzsárt. Pláne nem elég derékon ragadni egyet-egyet közülük, és lerántani őket a várárokba, mint valami újsütetű Dugovics Titusz, és aztán várni a zászlós dísztemetést. Nem, ez így már nem járja, sajnos. A régi módinak leáldozott.

Most két eszközzel lehet semlegesíteni őket.

Egyik, ha a saját fegyvereikkel győzünk fölöttük. Mindazzal az eszköztárral, amire kizárólagos jogot formáltak, és formálnak a mai napig is.

Például a humorral. A szatírával, vagy egy jó adag cinizmussal: utóbbit szigorúan bölcseleti értelemben véve, mert a leszúró magatartás, az ócsárolása bármiféle hagyományos emberi értéknek, az ilyesféle eleve megvető szóhasználat maradjon meg inkább nekik.

Ám egy kis gúnyolódásért mi sem kell hogy okvetlenül a pokolra jussunk, és ilyesmiért kilincselni sem szokásom. Mert korántsem hibátlanok. Csak azt hiszik magukról, ezzel kürtölik tele a világot. Ne féljünk viccet faragni belőlük, kifigurázni őket.

Szokás a humort valami ellenzéki hókuszpókusznak beállítani. Ez mindössze annyiban igaz, hogy a más kárára történő örömködés minden koron hitelesebbnek tűnt, ha az uralkodó réteget célozta meg. Régen pusmogtak Mária-Terézia viselt szexuális ügyeiről. Azóta kiderült, tőle erkölcsösebb királynőt lámpással sem lehetett volna találni... Aztán kikezdték Tisza Istvánt, akiről Ady is csak azt írta, „vad geszti bolond”, és ni – azóta róla is kitudódott, nemhogy „romba döntötte a történeti Magyarországot”, „sírba taszította az egész nemzetet”, hanem inkább mártírja lett 1918-ban a nemzetnek, hogy utána Károlyi meg a vörös hóhérai gúnydalokat énekelhessenek felőle, amelyek a rendszerváltozásig, a marxista történetírás – azt hittük – végéig generációk tudatát igyekezett fertőzni a baloldali eszmék igazával, és a kommunista csőcselék hősiességének hazug mítoszával. Amely mítosz mostanáig él, hála nékik, a szabadelvűséget, a nihilt hirdető kései utódaiknak. Akik most éppen ideológiailag zöldebbeknek akarnak tűnni a mohánál, rózsaszínűbbnek egy viselt tanga bugyinál, semlegesebbnek a neutron elemi részecskénél.

Pedig a 21. századi liberalizmusuk úgy simul a kommunizmushoz, ahogy az előbbi kozmopolitizmusa az utóbbi internacionalizmusához. Mindkettő egy tőről fakad: nemzetellenesek. Kár szépíteni, ez van.

Hogy a kultúra, a média, és az oktatás térfelén napjainkig túlsúlyban vannak, tragédia, amiért mi is felelősek vagyunk. Sokkal erőteljesebben kellett volna kezelni a helyzetet. Elvesztegettünk idestova három évtizedet, csak azért mert idealisták voltunk. Hittünk a jóban, a közös célokban, a nemzeti minimumban. De mivel ezek semmiben nem hisznek – sem a jóban, sem közösködésben, mert kizárólagosak, a nemzeti minimum gondolatától is irtóznak – kiröhögtek bennünket, és minden olyan területre benyomultak, amit mi feladtunk, jó szándékkal átengedtünk.

Maradva a humornál.

Egy jó karikatúra pont mint mást, telibe találja a magabízó liberálist, ahogy a jó „mém”, bonmot, pamflet is. És ez módfölött bosszantja őket. Hisz eddig a tévedhetetlenség látszatában tetszelegtek, divatot diktáltak, kánonok szerkesztői voltak. S jaj volt annak, aki kiesett a kegyeikből. Azt egyetlen szabadelvű sem szereti, ha netán más vélemény is akad. Mekkora paradoxon, hogy éppen azok tagadják meg a másfajta elveket, rekesztik ki a másként vélekedőket, akik amúgy a szabad gondolatokról, a gondolatok szabadságáról papolnak!

Azt meg kifejezetten rühellik, ha jön, létezik alternatíva az ő világukon túl, más módszerekkel építkeznek, más kerül hatalomra. Attól sikító frászt kapnak. Példa erre napjainkban bőven akad. Ilyetén a viccet is csak addig képesek elviselni, amíg nem ők az alanyai. Lévén, ezek nem is liberálisok, csak mondvacsinált szabadelvűek. Ezek nem mások: a régi, „jó” elvtársak eszmetörténeti leszármazottai.

Adós vagyok a humor mellett az ellenük alkalmazható másik fegyver magyarázatával. Ez különösen aktuális lesz, most, az ünnep közeledtével. Az irgalmassággal. Amit fegyelmezettséggel, jósággal, belső békével kell ötvözni.

Ezzel sem tudnak mit kezdeni.

Egyszerűen nincs rá ellenszerük. Megnémulnak tőle. (Aztán persze ordítani kezdenek, előjön belőlük a semmit nem tisztelő lélektelenség, hisz a kor gyermekinek számítanak: egyetemes hit és morál híján saját magukat rakták idézőjelbe. Ezt személyesen is megtapasztaltam, amikor a minap szép szóval próbáltam hatni egyik ádáz – kvázi – szabadelvű ismerősömre. A bősz fölnőtt ember, valójában nagyra nőtt gyerek reakciója kimerült a becsmérlő, trágár, személyeskedő válaszban. Sajnáltam, tényleg. Szomorú ember lehet az ilyen. Eldobott valamit magától, és most oda-vissza hányódik. Nehéz céltalanul élni.)

Egyszerűen jobbnak kell lennünk. Jónak.

Ez – sokszor magunkra nézve is komoly erőpróba. Mégis megéri jónak lenni. Mert ez is csípi a szemüket.

Hiába, drámai időket élünk. A dráma pedig mindig egyet jelentett a jó és a rossz párharcával. Tudnunk kell a helyünket, a mi oldalunk erényeit.

Az pedig ne zavarjon bennünket, hogy az elvtársak átvedlettek kortárssá.      

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon