ELVÁNDORLÁS ÉS BEVÁNDORLÁS

A szerző rajza

1. rész

Olvasom egy hazai újságban, hogy Kelet-Európát a kiürülés réme fenyegeti. Egy ideje vészharangot kongatnak a demográfusok. Aktuális problémáról van szó, noha az utóbbi évek elvándorlási kedvének most szárnyát szegték a szigorított határzárak. A járvány átírta a mehetnék szabályait. Ám illúziók nélkül pontosan látni: amint javulni fog a helyzet – mert egyszer mégiscsak meglesz az ellenanyag, a vakcina, vagy más csodaszer –, a gazdaságilag fejletlenebb régiókból ismét megindulnak majd az emberek a remélt jólét irányába. 

Furcsa dolgokat produkál az élet. A nagyvilágban éppen úgy, mint a legintimebb közegemben. Ahogy centrifugálissá válnak a dolgok és befelé gyűrűzik az igény az újra, ahogy a megmásuló kötelezettségek mentén elsorvadnak a régmúltból öröklött kapcsolatrendszerek, úgy változik velem a világ. Nem lázadok ellene. Elfogadom és alkalmazkodok.

Új emberek állnak mellém.

Korábban soha nem látottakból lesznek kedves ismerősök. Ebbe az is belefér, hogy jó ideje az egyik legjobb barátom egy félig ukrán, félig moldvai vállalkozó. Nem tud magyarul, vagyis csak pár szót ért. Odesszai. Valentin a neve. Egy másik cimborámmal hármasban nyelvi közösséget (is) alkotunk. Gyula Moszkvában végzett közgazdász, Valentin meg a szovjet haditengerészetnél szolgált. Kiválóan beszélik az orosz nyelvet. Én szerbül, és most már ekkor-akkor oroszul szólok bele a napi diskurzusainkba. Mi vagyunk a „szláv trió”. Valentintól tudom – kiterjedt rokonsága él Erdélyben –, hogy akadnak román falvak, ahol papíron hatszázan élnek, valójában viszont már csak öten-hatan lakják, a legvénebbek maradtak otthon. A többiek mind elvándoroltak nyugatra. Mondta is nekem a fejét ingatva: „Én már nem érem meg, de ha ezt így folytatjuk, alighanem Erdély megint a tiétek lesz egyszer.”

A nyelvem hegyén volt, hogy válaszolok neki. De aztán visszakoztam, nem illett volna, hisz mégiscsak a barátom. Ezért csak magamban gondoltam: angyal szóljon a szádból pajtás!

A Kárpát-medencétől keletre kezdődően igen sok helyen, az előbb emlegetett Romániában, de Bulgáriában, vagy a Balkánon is a munkaképes emberek jelentős hányada pakolássza a bőröndjét. Kelet-Szerbiában például komplett régiók néptelenednek el. De hogy ne mások háza táján söprögessek: mi sem dőlhetünk hátra, nem szisszenthetünk egy sört a fotelban. Azt hittük eddig, hogy a délvidéki magyar közösségünknek az asszimiláció lesz a sírba eresztő kötele. Valójában napjainkban már az elvándorlás a fő problémánk, amit csak lassan, komoly erőbevetéssel, a realitásokra alapozott hosszútávú tervekkel, és hatalmas változások árán lehet megfékezni. (Hogy pontosan mire gondolok, azt a következő részben fejteném ki, mert hosszabb lélegzetű, a jelen írás kereteit szétfeszítené.)

Ugyanakkor még az élhető(bb) délvidéki életkörülmények megteremtése sem lesz garancia a fogyásunk megállítására. Senkinek sem lehet pisztolycsövet tartani a homlokához, hogy maradjon. Aki akar – menni fog. Így vagy úgy, megtalálja a módját és elmegy.

Minden embert szabad akaratúnak kell tekintenünk: arra születettnek, hogy felelős legyen önmagáért, menni akar-e, vagy vállalja a szülőföldön való boldogulás föltételeit. Tegyük hozzá: az is egyéntől függ, emberként vagy emberhez méltatlan módon viselkedik-e? Bárhol a világban a rend tisztességét be tudja-e tartani? Mindenki maga dönt. Nem döntenek helyette. (Más kérdés, hogy épeszű országokban van az a pont, ahol a normalitást semmibe vevő elemeket, a szabadságukat rosszul értelmezőket, a kártevőket szépen kivégzik.)
Nekünk továbbra is az a dolgunk, hogy a szülőföldjükhöz ragaszkodókat itthon tartsuk, a távolba szakadtakat pedig hazavárjuk. Írtam egyszer, megismétlem: mély meggyőződéssel vallom, hogy a délvidéki magyar jelenlét sosem fog megszűnni. Átalakulni átalakulhat, más minőséget és mennyiséget kaphat ugyan, de a régió arculatának, szellemiségének, karakterének szerves részeként meg fog maradni a magyar értékrend – ebben biztos vagyok. Akárhányan leszünk, akárhogyan alakul is az ország jövője.

Vissza a jelenbe: közben – a tavalyi évi statisztikák szerint – itt a szomszédunkban Ausztria lakossága 8,8 milliónyira szaporodott, ami az évi majdnem fél százalékos (0,43%) növekedéssel számolva elképesztő. Nem önmagában a számadat a megdöbbentő. Hanem attól tartok, hogy a növekedés ütemének következményein lesz mit álmélkodni. Mert mint a magyar mondja: hátra van még a feketeleves. Nem csak Ausztriában.

A kontinens nyugatos felének az összes országában hamarosan be fog következni egy változás, ami ki fog hatni az adott ország gazdasági-szellemi-erkölcsi rendszerére. A lakosság „elszíneződésével”, a fajilag, nyelvileg és vallásilag elkülönülő tömegek egyre meghatározóbb tényezői lesznek az adott társadalmaknak. Ma is látható folyamatoknak vagyunk a tanúi: az idegen elemek a már amúgy is deklasszált Nyugat-Európát fokozatosan térdre fogják kényszeríteni.

Miheztartás végett egy pár adat, mire számíthat a saját anyagi jólététől meghülyült Európa a közeljövőben.

Kongó 81 milliós, évente 1,7 millió fővel növekszik a lakossága. Kenya népessége 50 év alatt 6 millió főről 44 millióra emelkedett: manapság évente 1 millióval növekszik. Tanzánia lakossága a hetvenes évektől számolva 7 millióról 44 millióra emelkedett, a lakosság 1,2 millió fővel dagad évente. Szintén öt évtized alatt sikerült ezt összehozniuk.

Etiópia már most 86 milliós ország: a lakossága évente majdnem 2 millió fővel gyarapodik, miként a 20 milliós Kamerun is, ahol esztendőről esztendőre félmillió fővel lesznek többen. Szudán 35 milliós, mondanom sem kell: cirka 1 millióval gyarapodik évente. Egyiptom 83 milliós, és évente úgy nő 2,1 millió fővel a lakossága, hogy az egész országnak csak a 4%-a lakható!

Aztán itt van Nigéria, potom 174 milliós ország. Többen laknak ott, mint Oroszországban: a népessége évről évre 4 millió fővel gyarapodik! Vagyis egy horvátországnyi újszülöttel sokasodnak.

Demográfusok szerint, ha ez a tendencia így folytatódik, a század végére Nigéria lakossága el fogja érni az 1 milliárdot. Lehet spekulálni, ez az irdatlan embertömeg az első adandó alkalommal merre fogja venni az irányt, hogy megkapja, amit akar…

Úgy tűnik, nagyon is él a BLM. Azaz, a fekete életek valahol tényleg számítanak. Kérdés, mire?

Mert az ő számításaikból nekünk is földereng, mi majd mire számíthatunk.

(folytatjuk)

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon