A döntés ünnepe

Pásztor István beszéde a palicsi Szent István-napi rendezvényen

Herédi Krisztián

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, tisztelt ünneplő Közösség!

Szent István király ünnepe a döntés ünnepe.

Erről szeretnék beszélni, a döntés jelentőségéről, annak felelősségéről, az egyéni és közösségi döntések súlyáról és kölcsönhatásáról, összefüggéseiről.

István királynak döntést kellett hoznia. A legfontosabb, a magyar nemzet szempontjából létfontosságú döntést. El kellett döntenie, hogy a Kárpát-medencében hazára talált magyarok miként maradhassanak meg magyarnak, miként lehessen államuk, milyennek kell lennie az államnak ahhoz, hogy Európában, más népek ölelésében és szorításában fennmaradhasson. Mérlegelnie kellett és kíméletlennek is kellett lennie – hiszen minden döntésnek vannak nyertesei és vesztesei, minden döntésnek számos következménye van. A legsúlyosabb teher, ami István királyra hárult, hogy az általa meghozott döntés értelmében kijelölt úton elindulva, a magyarok vele tartsanak. Minden mással időt, befolyást, teret, hosszú távon pedig államot veszít. Ez olyan súlyos teher volt, amit átlagemberként elképzelni sem tudunk. A döntés, aminek ezt a súlyos terhet magába kellett foglalnia, helyesnek kellett lennie, különben értelmetlen minden áldozat, kiosztott feladat, értelmetlen a törvény és értelmetlen azokkal szemben fellépni, akik ellene mennek a törvénynek.

István király nem tudhatta, hogy döntése helyes lesz, vállalnia kellett a kockázatot, hogy a meggyőződése, taktikai érzéke, emberi áldozatvállalása – erről egyébként nem is szoktunk beszélni, de érdemes tudomásul venni, hogy emberként önmagával szemben sem volt kíméletes, érzelmeit alárendelte a döntésnek –, nem hiábavaló és nem téves. Hinnie kellett abban, hogy a magyaroknak akkor lesz és marad állama, ha a politikai tényezőket és helyzetet, a népek útjának irányvonalát feltételezve, az európai uralkodók számításait figyelembe véve a kereszténység mellett döntve, betagozza a magyarokat az európai államok sorába.

Az 1000. év karácsonyán Esztergomban felkent és királlyá koronázott István döntésének súlyáról és jelentőségéről a következőt olvashatjuk: ,,A történelmi keresztút előtt álló országban négy nagy probléma jelentkezett: a kereszténység megkedveltetése és szívüggyé tétele, közösségben az apostoli székkel és Nyugattal; az állam önállósága, vagyis nemzeti függetlenség mind a német-római, mind a bizánci császársággal szemben; erős monarchia és politikai egység fölépítése, vagyis a törzsi önállóság és hűbéri hatalom megszüntetése központi kormányhatalom alapítása által; s végül mindamellett, amennyire csak lehetséges, a magyar népi jelleg és szokások megőrzése a Nyugat-Európába való egyidejű beilleszkedés közepette.”

Negyvenkét évig uralkodott, volt ideje látni és megélni azt, hogy döntése helyes volt. Nagy kiváltsága a magyarságnak, hogy lehetősége van ilyen horderejű mondat kimondására, aminek bizonyítéka nem más, mint a ma is létező magyarság. A ma is létező magyar állam, a magyarok létező országa.

A történelem sohasem volt kegyes a magyarokhoz, ugyanakkor megtanította velük a túlélés taktikáit és fortélyait, de legfőképpen azt, hogy a túlélés egyetlen biztosítéka az a helyes döntés, ami mögé a nép saját akaratából felsorakozik.

Ez utóbbinak is van bizonyítéka: minden gőg és önzés vesztes csatákhoz vezetett, minden megfontolatlan, pillanatnyi előnnyel kecsegtető döntésért magas árat kellett fizetni.

A magyarok megfizették annak árát, amikor elfeledkeztek István király döntésének erkölcsi megfontolásairól, személyének kivételességéről, arról, amiről a szent király sohasem feledkezett meg: első helyen a magyarok vannak. Nem mások ellenében, nem Európán kívül, nem gőggel és elfordulással, de önbecsüléssel és kellő eréllyel ahhoz, hogy érdekeiket érvényesítsék.

Mert ehhez ugyanannyi joguk van, mint bármely más népnek. Nem kevesebb és nem több, ugyanis a jog nem kilóra és nem a nemzeteket kitevő emberek számában mér.

A magyarok, akik István király döntése értelmében hazát és államot alapítottak, a keresztény Európában, azért követték a királyt, mert hittek abban, hogy közös akarattal és elszántsággal megtarthatják az országukat.

Más felől István király döntésének helyességét a veszélyforrások is megmutatják.

Mit tartott István király a legfőbb veszélyforrásnak?  Az ország függetlenségének elvesztését. Az európai hatalmaktól való függést. Azt, ha az ország népe nem fogadja el, nem kedveli meg a kereszténységét, ami nem pusztán szó, nem pusztán templomok építése, nem az egyházi tized fizetése, hanem elsősorban életmód. Erkölcsi alapvetés, ami a nemzetnek gerincet és erőt ad. Ha idézettel támaszthatjuk ezt alá, akkor azt mondhatjuk, István király ezt olyan mértékben tartotta fontosnak, hogy jelenvalóvá kívánta tenni a keresztény magyar szellemet külföldön is: ,,Jeruzsálemben bencés kolostort, Rómában zarándokházat, Konstantinápolyban díszes templomot építtetett.” Ez az építkezés nem a kövekben, hanem a szellemiségben történő építkezés. A magyar segítő jelenlét elfogadást, ugyanakkor függetlenséget hirdetett.

1019 évvel István királlyá koronázása után hogyan kérdezhetünk rá döntésére, hogyan élhetjük át annak helyességét? Elsősorban azzal, hogy vagyunk. Mi, magyarok vagyunk a bizonyíték, és az, hogy van hazánk, van magyar ország és van szülőföldünk, ami az országgal nem azonos, de általunk és velünk, bennünk folytonossága a szent istváni döntésnek.

Másodsorban a döntés helyességét az István király által mérlegelt problémakörök, veszélyforrások is igazolják. Mik azok a veszélyforrások és problémák, amik 1019 évvel az államalapítást követően is aktuálisak, és amire helyes válaszokat kell adnunk, jó döntést kell hoznunk. Ezek a problémák a függetlenséggel, az önállósággal, modern szóval élve a szuverenitással függnek össze, másrészt pedig a néppel, a magyarokkal, akiknek akarniuk kell a döntést, akiknek vállalniuk kell a döntést, akiknek kell, hogy jelentsen valamit az, hogy a magyarok megmaradjanak. István ezt a keresztény kultúrkörhöz való tartozásban látta.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, tisztelt ünneplő Közösség!

2019-ben a magyarok már ismét közösen hoznak döntéseket. Nem jelent elzártságot a nemzettől az, hogy nem élünk egyazon országban. A döntéseink közösek: vállaljuk és akarjuk, hogy Magyarországot olyan kormány vezesse, amely az országot magyarnak akarja megtartani, függetlennek és kereszténynek. Ebben a vonatkozásban a vajdasági magyar közösség is ilyen döntést hozott.

Ugyanakkor nekünk, vajdasági magyaroknak is meg kell hoznunk a saját döntéseinket, amelyek részben egyéniek, részben közösséget érintők. Mindkettő kihat és visszahat úgy az egyénre, mint a közösségre, de nem túlzás azt állítani, hogy az egész nemzetre.

Jövőre lesz száz éve annak, hogy a vajdasági magyarok új országban ébredtek, szülőföldjükön és kultúrájukban, nyelvükben és szokásaikban, vallásukban és mentalitásukban kisebbségbe kerülve. Száz év alatt sohasem hoztunk olyan döntést, amivel a nemzethez tartozásunkat megkérdőjeleztük volna. A legnehezebb időkben sem. Szorító fenyegetettségben sem. Száz év alatt nem csappant magyarságtudatunk. De megcsappant a számunk. Az utóbbi években pedig a számunk fordított arányban van a nemzethez tartozással, erősebben megfogyatkozott. Ez az idők szava miatt van így. A leegyszerűsödött mozgástér, a legyőzhető távolság miatt, ami jobb megélhetéssel hívogat.

Mindig egyéni döntés, hogy mik a prioritások. Egyéni döntés, a családok szintjén meghozott döntés, hogy szeptembertől a gyerek magyar tagozatra fog-e járni itthon vagy teszem azt német iskolába iratkozik-e be? De az egyéni döntés meghatározza a közösség sorsát. Bennünket, politikusokat, a közös döntés kötelez: a vajdasági magyarok közös döntése száz év alatt nem változott. Anyanyelvünk, kultúránk, boldogulásunk legyen biztosított a szülőföldünkön. Mi ezt vállaljuk, a VMSZ vállalta és vállalja, hogy ezt megtartva küzd a szülőföldön való jobb életért. De ehhez szükség lesz arra, hogy a döntést a vajdasági magyarok, fiatalok és idősek megerősítsék.

Az egyéni döntéseket nem érheti kritika. Minden családban vannak olyanok, akik nem itt élik mindennapjaikat. Azt mondják, jobb nekik így. Ez nem nemzeti kérdés, ez a 21. század kihívása, ami ugyanúgy érinti a románokat, lengyeleket, szerbeket, mint bennünket, vajdasági magyarokat. Álságos és hazug dolog azt állítani, hogy ez a magyar politika, a szerb politika, a gazdasági kényszer következménye. A gazdasági kényszer nem igaz, a jobb munkalehetőség igaz. De álságos és hazug dolog azt állítani, hogy ez a politika következménye – hiszen a politika, a magyar politika támogatottsága töretlen, erősödő, össznemzeti szempontból, vajdasági magyar szempontból is.

Mégis történik valami. Hiszen megtörténnek azok az egyéni döntések, amelyekben már kevésbé játszik szerepet a közösséghez tartozás. Azonban ez nem politikai kérdés, ezért nem is lehet politikával megoldani. Ezt csakis úgy lehet megoldani, ha a közösség nem mond le arról, ami őt közösséggé teszi, ez pedig ugyanaz, mint ami volt István király idején: a hit abban, hogy fontos, hogy megmaradjanak a magyarok, mint közösség, a Vajdaságban. Az egyénként másfajta döntés nem zárja ki a közösség támogatását. Ez érzelmi kérdés, hit, elkötelezettség kérdése. A választások a közösséget érintik, de egyénenként vesz részt azon minden magyar, akinek van érvényes igazolványa. Nem politikai döntés a választásokon részt venni, hanem a közösségért való cselekvés.

A közösségi döntéseknek a választások idején jön el az ideje. Ilyen döntésre kerül sor jövőre, szerbiai általános választásokon. Ami száz év szétválasztottságban is töretlenül megőrzött magyarságunk igenlését jelentheti és a szent istváni döntés megerősítését, ugyanakkor a jövőnknek is irányt fog szabni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, tisztelt ünneplő Közösség!

Az idők változásaihoz alkalmazkodva kell meghozni a döntéseket. A 21. század egyik európai és globális politikai irányvétele a közösségek megszüntetését tűzte ki célul. Az egyén minden fölé emelésével a család fontosságát, a kisközösségét jelentőségét, a nemzetben gondolkodás elvét rombolja. Ezzel nincs tennivalónk, mivel ez az ideológia nem gondolkodik párbeszédben, csak kinyilatkozásokban. Diktátumokban.

Nekünk ezzel szemben az az elvünk, hogy nem kívánjuk megmondani, mit tegyen az egyén, hogyan éljen, hol éljen, kivel és kikkel éljen, de azt gondoljuk, ahhoz közösségként jogunk van, hogy egységes és megkérdőjelezhetetlen választ adjunk arra, miképpen akarunk mi, magyarok, mi, vajdasági magyarok élni. A jövő évi választásoknak ez a tétje.

Soha nem leszünk elég kevesen ahhoz, hogy ne tudjunk közösségben dönteni. De ha nem leszünk a közösségi döntésnél elegen, akkor azok kezébe adjuk a sorsunkat, akik mindent megkérdőjeleznek, ami bennünket az elmúlt száz évben, az elmúlt ezerhúsz évben megtartott nemzetben és közösségben. Nem az a kérdés tehát, amikor döntést kell hoznunk, hogy egyetértünk-e bizonyos vitás kérdésekben, egyetértünk-e a szerb többség választási döntésével, egyetértünk-e abban, hogy jobban élünk-e, mint húsz éve? Nekünk abban kell döntenünk, hogy mindenek előttinek tartjuk-e azt, hogy jogunk van közösségként alakítani az életünket. Ehhez pedig olyan sokan kell azonos módon döntenünk, hogy a számokat ne vitathassák azok, akik a nemzet, a közösség létezése elleni 21. századi politika képviselői.

Éppen ezért nyilvánosan arra kérek minden vajdasági magyart, éljen és dolgozzon, boldoguljon bárhol, álljon a nemzet oldalára, álljon a vajdasági magyar közösség oldalára, jöjjön haza és szavazzon majd a nemzeti közösségre, ahogyan az idén májusban ünneplőbe öltözve vette a fáradságot és elment szavazni.

Ugyanakkor az előttünk álló időszakban konkrét lépésekkel kívánok olyan helyzetet teremteni, amiben mindenkinek lehetősége lesz nyíltan állást foglalni, kimondani, hogy mit képvisel és miért, elmondani, hogy amit képvisel, előrébb fogja-e vinni a vajdasági magyar közösség ügyét. Legyen egyértelmű, hogy a nemzetet erősítő közös döntés oldalán áll vagy ellenzi a nemzetben gondolkodó közösségi megmaradás politikáját. Mert ilyen egyszerű a helyzet és ilyen óriási a tét.

Végezetül, hogy érzékeltessem, mennyire messzire került a mai európai és az ahhoz igazodó magyar diktátumokban gondolkodó ideológia az értelmes nézetcserétől, ezáltal pedig érzékeltessem, hogy alig néhány évtized alatt milyen változások következtek be, példát hozok fel arra, milyen volt az, amikor a keresztény kultúrkörhöz és ezáltal a magyarsághoz tartozásról, mint magától értetődő tényről folyt, folyhatott beszélgetés.

,,Jézus személyisége minden kor emberét foglalkoztatta. Hatása ma is élő és észlelhető, senki sem lehet közömbös iránta. A Vigília szerkesztősége ezért körkérdéssel fordult – világnézetre való tekintet nélkül – a magyar szellemi élet jeles képviselőihez, mit jelent nekik Jézus. Az adott feleletekből kiderül, hogy alakja nemcsak a hívőnek jelent sokat, aki hitének mesterét, Megváltóját látja benne, hanem a nem-hívőnek is, aki, mint történelemformáló személyiséget, az egyetemes emberi kultúra kiemelkedő értékét tartja számon.”

A Vigília folyóirat 1970 decemberi számában jelent meg a ,,Ki nekem Jézus” körkérdés, a fenti idézet a bevezető szöveg. Mindenki számára tanulságos olvasmány, mert a válaszok egy része jelzi azt a hozzáállást, amiből mára kilombosodott a mindent maga alá temetni kívánó hangosság, ugyanakkor ott vannak a csendes válaszok is. Csendesek, mert az elmúlt majdnem ötven évben egyre kevésbé volt a korszellemhez méltó feltenni egy ilyen kérdést, sőt, mára eljutottunk oda, hogy ma már szinte kiejthetetlen a modern Európában az, ami a szocialista Magyarországon még körkérdés formájában tárgyalható volt. És mondjuk ki: ami megtartotta a magyarokat, diktatúrák rémtettein, békediktátumon és egymással szembeforduláson túl is. Mert gondolkodásunk, létezésünk alapja volt. Nem a vallásosságról beszélek, hanem arról az európai mentalitásról, amiről István király mérlegelve a lehetőségeket, úgy döntött, nemzetünk jövőjének az alapja. Nem kívánom felsorolni a válaszadókat, akik között marxista filozófusok, színészek, írók, költők, egyházi emberek egyaránt voltak, de jelezni szeretném, hogy ebben a vonatkozásban akad gondolkodnivalója azoknak a mai vajdasági magyar közéletben, akik a szellem embereinek, értelmiséginek, nyitottnak, nemzetfelettinek nevezik magukat. Ez az 1970-es körkérdés tükör lehet a számukra.

Ünnepi beszédem végén Szántó Piroska festőművész válaszát szeretném megosztani Önökkel, amiben a keresztény alázat összefér a művészi kifejezésmód keresésével, az általános emberi a magyarsággal: ,,Erről még soha senkinek nem beszéltem, még magamban sem fogalmaztam meg, hogy mit jelent nekem. Mihelyt szavakba akarom foglalni, arcátlannak érzem magamat, mert minden szó pontatlannak, kevésnek, üresnek, mindenképpen a lényeg csökkentésének tűnik.

Azok, akiknek az írás vagy a szó a kifejezésmódjuk, megtehetik. Vagy a bölcsek, vagy a szentek. De én csak egy festő vagyok, aki ábrázolásának a módját keresem. Mert még azt is szerénytelenségnek érezném, ha Krisztust magát próbálnám lefesteni, ezért találtam meg a magyar feszületeket, a magyar arcú és testű Krisztusokat. Mert ezekben benne van az az ember is, aki a feszületet faragta vagy festette, és én is, aki nézem vagy megfestem. És néha azt remélem, hogy annak, amit iránta vagy őbelőle érzek, egy kis töredékét sikerül megfogalmaznom a képeimen.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, tisztelt ünneplő Közösség!

Amikor idefelé jöttek – nem csak ma, hanem talán évek óta – útjukon megannyi útszéli Krisztus kísérte önöket tekintetével. De tudjuk, hogy a tekintet nem az útszéli Krisztusé, hanem az Önöké. Az útszéli Krisztusok szent istváni örökségünk részei, amit közösen, közös döntéssel és akarattal tudunk tekintetünkben és cselekedeteinkben továbbadni.

Isten éltesse a nemzetet, a vajdasági magyar közösséget!

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon