DICSTELENEK MÁRCIUSA

Szegény Cs. Simon Pista bátyámat olvasgatom. A bánáti szelek megkiáltóját, a felleg-gereblyézőt, aki még tudott írni „jót s jól”. Akinek mindösszesen annyi titka volt, hogy szerette, ismerte a lapályos szülőföldjét, és a mostoha termésű tiszántúli rónája sorsával utolsó leheletéig napi szinten osztozott.

(Kétségkívül nem „vele és az ő generációjával kezdődött meg a vajdasági magyar irodalomban a vidékiességnek a felszámolása és egyfajta avantgárd irodalomnak a létrehozása”. Cs. Simon ettől a minap elhangzott minősítéstől erősen húzta volna száját, mi több, jelen sorok írójához hasonlatosan vaskosabb, nyomdafestéket taszajtó dolgokat is megereszt, ha netán megéri a mostani vircsaftot.

De erről majd máskor, más helyen, bővebben. Ha már csillapodott az indulat.)

 Cs. Simon a „Negyvennyolcnak nagy idején” című esszéjében említi egy bogarasi tanyavilágban vergődő szikárra aszalódott parasztember esetét, aki pár éve egy csorbult huszárszablyát találván azt mindmáig ereklyeként őrzi, számítva, erősen remélve, hogy eljön az idő, amikor „jó szolgálatot tesz még a hazának és a szabadságnak, ha még egyszer azt üzeni”… Az író beleborzong ebbe a bárgyú megszállottságba, ebbe a szent meggyőződésbe. Ahogy fogalmaz: ”Fegyvertelen vagyok, nem is akarok birtokolni ilyesmit, ám annak a negyvennyolcnak nagy idejéből származó huszárkardnak az érintésekor mégis különbnek éreztem magam, mint máskor.”

A néhai írónk az elaggott parasztemberrel együtt áhítattal simították meg a rozsdás szablyát. Érezték annak erejét, a szellemet.

A maiak? A mieink? Korunk forradalmárjai, a mozgalmárok a telefonjukat simogatják.

És az esetleges éhségen, a szomjúságon meg az időnként jelentkező testi szükségleteiken kívül jószerével nem éreznek semmit. Aki az ő szintjükön appercipiálja a jelen korunk valóságát, az bizony – ha egyáltalán kíváncsi lenne a jó Cs. Simoni gondolatokra – a szívszakasztó vidékekről írott prózáját olvasva értelmező szótárral sem boldogulna. Régebben a sziki taplót a Járáson gyűjtötte a szegényebbje. Mostanában keresgélni sem muszáj. Gyűjtőhelyük a nagyváros. Budapesten füttyögnek, Szabadkán huhognak, Újvidéken meg marhaságokat beszélnek. Szakajtóra való azért mindig, mindenhol akad belőlük.

Szerdán párszáz hőbörgő rondított bele a magyar főváros központi ünnepségébe. Rakatnyi polgártárs csinálta a fesztivált. Egy régi sváb mondás illik rájuk: Ich glaub mein Schwein pfeift. Spontán fordításban: azt hiszem, fütyül a disznóm. Olyan az értelme, mint mikor a magyar rikkant egyet, hogy „töke van a menyasszonynak!”

Hát biz’, elég felemásra, mondhatni nemtelenre sikeredett a produkciójuk.

Az sem érdekelte őket, hogy a csoportos fütyülésnek – a kéretlen zajongás mellet –, bizony van egy másik, nem kívánt mellékhatása is: a bűz. A kompánia által árasztott ordenáré szájszag. Ezt nem a kicsinyeskedő ellenszenvem mondatja, hanem az egyik köztudottan kormánykritikus hírportál helyben öklendező tudósítójának jelentése alapján merem állítani. Bár nem voltam ott, a nem is túl finom párhuzam tett és következménye között nyilvánvaló. Ezúttal némiképp módosult a népi bölcselet: bolond lyukból büdös szél fújt.

Ismét bebizonyosodott, hogy a cél nem szentesítheti az eszközt. Ha egy politikailag motivált galeri egy egész ország nyilvánossága előtt veszíti el a morális tartását, akkor az a formáció megérett a végleges bukásra. Nyilván érzik ők is a vesztüket. Azért ficeregnek kínjukban.

Ha én lennék a Fidsz-KDNP kormány tanácsadója, azt ajánlanám nekik – hagyják őket. Csinálják csak tovább, amihez értenek: a bomlasztást, a borítékolhatóan erőszakba fúló „szabadságjogok” követelését, amit valamiért mindig a deviancia köpenyébe burkolva akarnak bevinni a köztudatba.

Ennyire telik a szuflából.

Legalább a magyar nép nevű szavazóréteg még ideje korán megtapasztalja, hogy ha netán-tán bizalmat szavazna nekik egy-egy voksoló, mire lehetne számítani tőlük.

A silány ellenzék önmaga paródiáját játssza.

Hozzájuk képest Orbán már nemhogy utcahosszal vezet, hanem gyakorlatilag a célegyenesben van. Nagy sakkjátékos, nem vitás. A politikai ellenfeleivel szemben elindít egy irányt, engedi, hadd jajgassanak miatta. Pakol oda embert, „pénzt, paripát, fegyvert” és bizony, olykor pár negyedéves iterációkban is mer módosítani. Amennyiben valami nagyon nem megy akár le is állít dolgokat, a közeljövő formálódó valóságától teszi függővé azok alakulását. A két népszavazás története szépen demonstrálta, mi a különbség például Gyurcsány és Orbán között. Az “öszödi böszme” simán beleállt a vizitdíjas pofonba, Orbán meg közölte a vasárnapi boltzárról, hogy "ja, az embereknek nem tetszik? Az ellenzék szimbolikus győzelmet érhetne el általa? Jó, akkor eltöröljük." Ennyi volt. Így esett. Emezek közben mondják tovább, tolmácsolják a maréknyi szimpatizánsuknak azokat a furcsa hangokat, amiket a fejükben hallanak.

Elvégre odaát, meg itthon is marad annyi szurkolójuk, bizánci gerincű jóakarójuk, akik a nap minden szakában vevők egy jó kis virtuális orbánozásra. Az sem zavarja őket, hogy a magyar miniszterelnököt időnkénti hibái után már számtalanszor leírták és eddig mégis mindig talpra állt. Mi több: másokkal ellentétben két lábbal a földön maradt.

Miközben síppal, dobbal, nádi hegedűvel saját magát temeti el – a csak névleg magyar – ellenzék.

– Touché, Monsieur Orban! – mondaná erre a művelt francia.

 

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon