Dayton és Kumanovo a szerb Trianon

Dr. Pásztor Bálint, a Köztársasági Képviselőház legutóbbi, koszovói helyzettel kapcsolatos parlamenti ülésén beszélt a realitásokon alapuló politizálásról, a magyar és szerb nemzeti tragédiákról és az ebből következő kisebbségi létről. Többször kiemelte, hogy a két tragédia közé nem lehet teljes egyenlőségi jelet tenni, viszont néhány párhuzamot azért mégis lehet vonni.

Magyarország feldarabolásának pillanatában, az elcsatolt területek határainak meghúzásánál a lakosság nemzeti hovatartozása nem volt szempont. Ennek következtében Erdély, Kárpátalja, Délvidék, Őrvidék és Felvidék, a többségében magyarlakta települések, az utódállamokhoz kerültek.

A daytoni és kumanovói szerződéseket követően, a volt Jugoszlávia többségében szerbek által lakott területei is más utód köztársaságokhoz kerültek: Horvátországhoz a Szerb Krajina Köztársaság, Boszniához a Boszniai Szerb Köztársaság. Az ezt követő további leépülése a belgrádi központú államoknak oda vezetett, hogy ma jelentős szerb többségű lakosság él Montenegróban vagy az 1244 ENSZ rezolúció értelmében a nemzetközi fennhatóság alatt álló Koszovón.

A trianoni békediktátumot követően közel 5 millió magyar ébredt fel egyik napról a másikra Magyarország határain kívül.

A mai napon közel 2 millió szerb él a volt Jugoszlávia utódállamaiban.

Beszédében dr. Pásztor Bálint arra szólította fel és kérte többször is a képviselőket, hogy maradjanak a realitás talaján. Valóságon alapuló és megvalósítható intézkedéseket hozzanak.

Ez a valóság, az én meglátásom szerint, a következő: mi, magyarok 99 év alatt sem lettünk szerbek, így a szerbek sem lesznek hosszú évek múlva albánok. Viszont, ha a többségi nemzet és a kisebbség között nem létezik egyfajta kompromisszum, akkor a kisebbség könnyen kerülhet olyan helyzetbe, ahol emberek biztonsága, kulturális, nyelvhasználati és gazdasági megmaradása sem garantált, ami taszító erőt, késztetést generál. Késztetést arra, hogy az emberek a biztonságot a szülőföldjükön kívül keressék, saját maguk és családjaik számára.

Mi, vajdasági magyarok 99 év alatt megtanultuk a leckét: a Kárpát-medencében nekünk vannak legszerteágazóbb kisebbségvédelmi intézményeink és kisebbségi jogaink. Egy sajátos hidat képezünk Magyarország és Szerbia között, mellyel tovább erősítjük azt a kompromisszumot, megbékélést és megértést e két nemzet között, mely garantálja a mi biztonságunkat, a kulturális és nyelvhasználati jogainkat a Magyar Nemzeti Tanács által, illetve gazdasági megmaradásunkat és megerősödésünket a Prosperitati Alapítvány révén.

Ebből kifolyólag, ahogy dr. Pásztor Bálint is fogalmazott, mi, vajdasági magyarok támogatjuk a mindenkori szerb kormány arra irányuló törekvéseit, hogy a koszovói albán vezetőkkel megtalálják a kompromisszumon alapuló megoldást a tartomány jövőjének vonatkozásában. Továbbá támogatjuk a kormány intézkedéseit, melyekkel a Koszovón élő kisebbségi szerbek biztonságát, kulturális és gazdasági megmaradását hivatottak biztosítani.

Vajdasági magyarként ma már úgy gondolom, hogy június 4-e nem csak gyásznap a közösségünk számára, hanem egyben ünnep is: a megmaradásunk és az együvé tartozásunk ünnepe.

A személyes véleményem tehát az, hogy a fenn említett ünnepünk lelkületével és a 99 éves kisebbségi létből származó tapasztalatunk tanulságával, a múltból merített erővel, a jövőbe vetett hitünkkel hozzá tudunk járulni a koszovói kérdéskör valóságon alapuló megközelítéséhez, illetve egy olyan megoldás megfogalmazásához, mely garantálja a térségben élő nemzetek kulturális, de gazdasági megmaradását is.

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon