Családi összetartás

Én az embereket négy csoportba osztom.

  • Van, aki nem tudja, hogy nem tudja,
  • van, aki nem tudja, hogy tudja,
  • van, aki tudja, hogy nem tudja, és
  • van, aki tudja, hogy tudja.

Most arról nem szeretnék írni, hogy melyik embertípus a legveszélyesebb fajta, szerintem ezt élete során már mindenki biztosan megtapasztalta.

Ha az autóvezetésről van szó, én abba a kategóriába tartozom, hogy tudom, hogy nem tudom.

Immáron 10 éve, hogy megszereztem az engedélyemet. Na, az sem ment gördülékenyen, meg is buktam kétszer, és közben az orvosi igazolásom is lejárt, amit újra kellett csinálnom, na és persze fizetni is érte. Ekkor a tatám volt a soron, hogy megsajnálja egyetlen lány unokáját, és kifizesse neki a plusz költségeket.

Mondjuk, az első két bukásom érthető volt, nem is voltam kiakadva.

Egyszer lefulladtam, és hiába kaptam még egy lehetőséget, már úgy rezgett a lábam az idegességtől, hogy újra lefulladt az autó és akkor már önként el is hagytam a kis piros járművet.

A második próbálkozás alkalmával

már kijutottam a városi forgalomba is, de a benzinkútnál a félkörös megfordulás bizony feladta a leckét.

Hiába győzködtem a mellettem ülő rendőr bácsit arról, hogy én előbb kiadtam az irányjelzést a balra fordulásra, és a mögöttem haladó autó ezért nem előzhetett volna meg, őt nem győztem meg.

Mondjuk, ki is repült az öléből az irattartó, amikor hirtelen befékezett.

Hát, hazasétáltam, mondtam, hogy két hét múlva pénteken újra próbálkozom, mert nagyon szigorúak.

A csütörtöki Magyar Szót olvasva tudtam meg, hogy másnap a délelőtti órákban szünetel majd az áramszolgáltatás.

Mintha fejbekólintottak volna.

Ez nem igaz, biztos nem dolgozik majd a villanyrendőr a központban és biztosan balra kell majd fordulnom.

Sokan voltunk aznap a vizsgán, és mondták, hogy gyorsan túl kell lennünk a városi vezetésen.

Itt egy gyalogos, őt átengedtem, amott egy motoros, lassítok – gondoltam magamban, és már éreztem, hogy a zsebemben az átmenő. Na, és ekkor mondták, hogy menjek egyenesen, majd az útkereszteződésnél forduljak balra.

Édes Istenem, azt sem tudtam hirtelen, hogy melyik a bal kezem, vagy mi az, hogy fő út.

Persze jobbról még egy rendőr autó is jött, és attól, hogy nem volt bekapcsolva a megkülönböztető jelzője, nekem már rezgett a lábam.

Az életnek imádom a humorérzékét.

Szóval ettől a naptól kezdve kellett volna tudnom autót vezetni. Hát ez nem így van...

Egy szép vasárnap az osztálytársamhoz indultam. Elhaladtam a házuk előtt, mire észrevettem, hogy hoppá. Rükvercbe tettem a sebességváltót, és úgy gondoltam, egy lendülettel be is kanyarodom rögtön a házuk elé. Viszont a házuk előtti árok megakadályozott ebben.

A mai napig nem értem, hogy került oda az a másfél méter széles árok, mert hogy én azt addig soha nem láttam, az is biztos.

Na, mondta is az osztálytársam, még annak apukájával kitoltuk a szerencsétlen yugonkat az árokból, hogy az ablakon keresztül látva konstatálták, hogy milyen látványosan befutottam. Égett is a pofám.

Aztán volt olyan, hogy inkább körbeautóztam a fél várost, mire felhajtottam az óhajtott útra, mert a balra fordulást továbbra sem szívleltem.

Egyik este meg látom én, hogy nagyon néznek a falu lakói, még integetett is egy fiatal fiú.

Ki is húztam magam a volán mögött, magabiztosan mosolyogtam, hogy biztosan jól megnézhessen magának. Amikor elhagytuk a közlámpával kivilágított tereket, már semmit nem láttam.

Rögtön megértettem, hogy miért integettek... gyorsan be is kapcsoltam a fényszórókat.

Amikor meg a testvérem katona volt és hazajött látogatóba, őt is nekem kellett fuvarozni. Ki is voltam akadva, mert aznapra más terveim voltak, és dühösen ültem be az autóba.

Az utcára való kiparkolást a frissen beállított nagykapu bánta, mert rosszul mértem fel a távolságot és kiszakadt a kapu alsó része.

Hazatelefonáltattam ekkor a nagymamámmal, hogy kérje meg apámékat, ne ordítsanak rám, mert akkor nem megyek haza.

A legviccesebb story viszont az volt, amikor a szabályokat maximálisan tiszteletben tartva, gondolok itt a fényszórók bekapcsolására és a sebességkorlátozásra, megálltam a piros lámpa előtt. Mire egy idősebb asszony kerékpárral áthajtott az úton előttem, a járdaszegély elkapta a bicaj kerekét és leesett. És mindez tőlem alig egy méterrel történt.

Esküszöm, semmi közöm nem volt az eséshez, de minden járókelő, sőt még a néni is szigorúan méregetett, miközben lapultam és elsüllyedtem szégyenemben.

Ez az élet imád engem megviccelni, csak én felejtek el olykor röhögni.

Így történt ez két napja is, amikor a férjem ideadta az autókulcsot, hogy parkoljak ki, amíg ő elrendezi a ház körüli dolgokat. Be is pattantam én az autóba, hogy gyorsan beindítsam a motort, hogy ebbe a dermesztő hidegbe meleg levegőt leheljek a beltérbe.

A kocsi megugrott, mert ugye nem dobtam ki a váltót a sebességből, és nekiment a szomszéd kerítésének, amely felcsavarozott préselt lemezekből áll.

Nagy puffanás és csönd.

Két lemezdarabbal lett gazdagabb az udvarunk.

Ülök az autóba és várok.

Várom a férjemet, hogy leordítsa a fejem, várom a szomszédot, hogy csupálja a haját. De semmi. Csönd.

Mindegy, kimászok az autóból az anyósülésen keresztül és szólok a férjemnek, hogy helyzet van. Megnézte az autót, aminek szerencsére semmi baja nem lett és utána röhögtünk...csak annyit kértem tőle, hogy ha nem szükséges, ne hangsúlyozza ki a szomszédoknak, hogy ki a hibás. Nálunk ez a családi összetartás.

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon