„Bécs Zentánál megszabadíttatott”

323 éve, 1697. szeptember 11-én a délvidéki Zenta melletti síkon zajlott le a Magyar Királyság felszabadítására indított visszafoglaló háborúk egyik sorsfordító ütközete.

A Savoyai Eugén (Jenő) herceg parancsnoksága alatt álló egyesített keresztény hadak megsemmisítő vereséget mértek II. Musztafa szultán oszmán seregére, mindörökre szétfoszlatva a Porta reményét az előző évszázadban meghódított Magyarország, az „iszlám örök birtokának” visszafoglalására.

A csata idején készült térképeken Zenta formálisan volt csak feltüntetve, mivel a török korban a település és környéke szinte teljesen elnéptelenedett. A Szent Liga ideiglenes balkáni sikereit követően II. Musztafa szultán óriási csapatösszevonása miatt a keresztény szövetségesek a Duna – Száva folyók vonala mögé vonultak vissza. Savoyai, elvetve a kiadások miatt aggodalmaskodó bécsi Haditanács teljes visszavonulásra adott parancsát, a rendelkezésre álló német, magyar, szerb, horvát, francia és spanyol erők összevonásával és felderítő állások létesítésével azonban meg kívánt ütközni a török hadsereggel. A mintegy 70-80,000 katonával felvonuló török szultán táborához Thököly Imre vezetésével félezer lovas hegyaljai felkelő is csatlakozott.

A Tisza zentai szakasza évszázadok óta ismert és használt folyami átkelő volt, így az oszmán sereg számára is kedvező terepadottságainak köszönhetően nem véletlenül választotta Zentát a török nagyvezér helyszínül. A bácskairól a Tisza bánsági oldalára átkelni szándékozó török hadseregről Savoyai szeptember 10-én értesült, így szeptember 11. hajnalán csapataival Zenta mellé vonult, és kis felderítő csapa­t élén előrelovagolva a Zenta melletti Orompart dombos magaslatáról kémlelte ki a török csapatmozgást a Tiszánál.

A törökök ekkor több tucat folyami csónak és ladik felhasználásával, francia hadmérnökök segítségével az átkeléshez hajóhidat létesítettek, majd a bácskai oldal hídfőjénél sorba állított társzekerekkel belső sáncot alakítottak ki. Savoyai Jenő felismerte az adódó lehetőséget és a támadása a török csapatokat sebezhető állapotban érte, mivel a külső sánc kialakítása még nem fejeződött be, a sáncrendszer félköríve nem zárult be. Amikor a sáncok között és mögött feltorlódott 35.000 török katonát félkörívben átkarolta a min­tegy 60.000 főből álló császári sereg, Savoyai parancsot adott a pontonhíd ágyúzására.

Az ágyúk folyamatos tüze alatt a török katonák között eluralkodott a pánik, s hiába küldte a szultán a bánsági oldalról a szpáhi elit lovasságot a túloldalra, az ellenség félgyűrűjének áttörése nemcsak sikertelen volt, de további kavarodást is okozott. Miután a császári csapatok elfoglalták a hídfőt, a bácskai oldalon rekedt több tízezer török katona a reménytelenné vált helyzetben a magas partról a Tiszába szorult vissza.  A későbbi néphiedelem az apály idején, a Tiszán előbukkanó Török- vagy Eugén - szigetet vagyis félszigetet (Poronty), a zentai csata során elesett török katonák holttestét befedő iszapból keletkezett zátonyhoz kötötte.

A török számbeli fölény ellenére, Savoyai Jenő határozott fellépésével az erőltetett menetben vonuló, fáradt keresztény hadak javára döntötte el a csata kimenetelét. Amíg a császári csapatok embervesztesége mindössze 699 fő volt, addig Elmasz Mehmed török nagyvezér mintegy 20.000 – 30.000 katonájával együtt a csatatéren és a Tisza habjai között lelte halálát. Az éj leple alatt a szultán hátrahagyva a táborát Temesvárra majd onnan Isztambulba menekült. A keresztény seregek hadizsákmánya óriási volt, a sátrak és egyéb felszerelés mellett, lőszerrel felpakolt kocsik, ágyúk, 8.000 ló, 12.000 élő marha és teve, valamint a török hadipénztár is Savoyai kezére került.

A zentai csatában aratott győzelemmel, az európai keresztényi és katonai összefogás valamint a kiváló taktikai hadvezetés sikeresen döntötte meg Magyarországon az oszmán fennhatóságot, és ezzel kezdődtek meg a béketárgyalások a törökökkel, amelyek az 1699-ben megkötött karlócai- majd pedig az 1718-as pozsareváci (passarowitzi) békéhez vezetett, mellyel végleg megszűnt a török uralom a térségben.

Források:
Bánlaky József: A Magyar nemzet hadtörténelme, I-XXII. Budapest, 1928-1942, 17. kötet (http://mek.oszk.hu/09400/09477/html/0017/1516.html) (letöltve:2020.09.06.)
Szeghő Patrik: Savoyai Jenő és a zentai csata: A török kor vége Magyarországon. (http://ujkor.hu/content/savoyai-jeno-es-a-zentai-csata-a-torok-kor-vege-magyarorszagon ) (letöltve:2020.09.06.)
Magyarország hadtörténete (Borús József szerk.) Budapest, 1985, I. kötet, 324-325.

Pejin Attila: A zentai csata emlékezete. Az állandó kiállítás katalógusa. Zenta, 2001.

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon