Bécs, Oszaka vs Budiszava, Orompart

Rég volt. A fiatalabbaknak már kár is mondani. A kérdés csak az idősebbeknek szól: emlékeznek még a Delta nevű tévéműsorra?

A magyar televíziózás legendává nemesült tudományos magazinja 1964-ben indult ismeretterjesztő útjára. 1976-ban elsőként lett belőle színes adás, és 2009-ig – a műsor megszűnéséig – a parketta-frizurás Kudlik Júlia vezette. Biztosan sokan gondolnak rá meleg szívvel, de aligha tartozom közéjük. (Mivel ez az írás nem róla szól, hadd ne részletezzem, miért.)

Viszont a tudományos híradót rendszeresen néztem.

Kisgyerekként fütyülni próbáltam a Delta betétdalát, és borzasztóan sajnáltam azt a hóviharral küszködő, szakállas, torzonborz emberszabásút, aki heti rendszerességgel – egy röpke szemkontaktus erejéig – kinézett rám az ekrán mögül. Szombat délutánonként szomorúan megstudírozta a filodendronos, fotelos, politúros szekrényes nappali szobánkat, hogy aztán az arktikus orkáni szélnek nekifeszülve tovább vonszolhassa magát, szegény, bele a hóviharos pusztaságba.

Kétféle élményem fűződik az adáshoz. Az egyik, hogy akárhányszor a szovjet tudósokat emlegették, apám mindig nagyon káromkodott. Nem értettem az okát. Zsenge gyerekésszel azt sem kapizsgáltam, mi az a Szovjetunió, mígnem egyszer megmagyarázták, hogy hülye, azok az oroszok. Aha. Ruszkik. S gyúlt fejemben a mécs fénye.

A másik nagy talányt meg a brit tudósok kiléte jelentette. Kantáros nadrágos suttyóként annyit leszűrtem, hogy a britek eleve elitebbek a ruszkiktól, valamiért jobban öltözöttek, más légkör lengi be őket, de az okát megmondani nem tudtam. Kellett egy kis idő, mire szertefoszlott agyamban a londoni köd.

Azóta történt ez meg az. Múltak az esztendők „mint a drága percek”, tovatűntek a daliás idők.

A hetvenes és a nyolcvanas évek Adáig, Bácsföldvárig, vagy tán Becséig sugárzó szentesi tévéadója fölöslegessé vált, mert szó szerint beúsztak a képbe a műholdak, s immáron a sztratoszférából ömlik elébünk kismillió kanális végterméke, amikhez nemhogy Kudlik Júliának, de nekünk sincs sok közünk.

Odalettek a szovjet tudósok.

Csak ezek a fránya britek maradtak meg.

Mit megmaradtak – fogalommá váltak. A brit tudósok. Bármiféle humbug művek által gyártott hírbe oda lehet szúrni őket hivatkozásként. A brit tudósok mindenhez értenek és mindent képesek fölfedezni. Helyesbítek: mindent IS!

Tőlük tudjuk, nem szerencsés állapotos nőknek sminkelniük, mert a születendő fiú utódjuk százalékarányosan nagyobb eséllyel kap majd hererákot. A sült szalonnáról hosszú vizsgálatok után kiderítették, hogy használ a másnaposság ellen, holott ezt – ha a kutató program beindulása előtt megkérdezik tőle – a Szemölcs Sógor is tudományos igénnyel, empirítós empirikus módon igazolhatta volna. Brit tudósok érdeme, hogy megválaszolták az emberiség egyik kardinális kérdését: mit csinálunk legszívesebben a vécén gunnyasztva?

Vagy például a London Scool of Economics kutatói állapították meg azt is, hogy az igazán okos emberek jóval többet piálnak, mint a buták.

Erre megint csak a Szemölcs Sógort, vagyis a máját kellett volna igazolásképpen fölmutatni. Ehelyett a balga brit tudósok az eredményeiket sokévnyi kutatómunkára alapozták, amely során több ezer, 39 éves ember életét analizálgatva végül fényt derítettek arra, hogy a magasan kvalifikált nők majdnem kétszer annyi szeszt isznak naponta, mint azok, akik érettségi után nem képezték magukat tovább, sem az egyetemeken, sem a demizsonok mellett.

Szintén a brit tudósok elévülhetetlen érdeme, hogy bebizonyosodott: akinek nem volt ikertestvére, annak már később sem lehet.

Frissen is kissé pállott hírt hozott a nyári kánikula uborkaszezonja: megint aktívak a brit tudósok.

Most listát gründoltak össze arról, hogy a Föld nevű planétán melyik városokban éri meg leginkább élni.

Jó hír, hogy a százból majdnem száz pontot kapott az első helyezett Bécs városa, nemhiába, már a Führer is szeretett ott lakni, nem beszélve Freud doktorról, akiből középszerű lélekbúvár sem lehetett volna, ha elmekórtani stúdiumához a bécsiek között nem találja meg a világ legmegfelelőbb alanyait. Az osztrák főváros elsősorban a biztonságra kapott magasabb osztályzattal tudott az élre kerülni. Ez a szokott rutinnal ismétlődő bécsi késes támadások tükrében tehát teljesen helytálló minősítés.

A második legélhetőbb város – brit szemüvegen át – az ausztráliai Melbourne, ami azért vicces, mert a szóban forgó kontinensen minden, ami mozog, az emberre életveszélyes. Ami viszont mozdulatlan, az maga a nettó sivatagi dögunalom. Megjegyzendő, alighanem az ausztrál őslakosok véleménye sem lett kikérve. Már azoké a nyomorultaké, akik túlélve a szisztematikus kiirtásukat mostanra még megmaradtak.

Bronzérmes lett Oszaka, ami olyan kies hely, hogy mi híján húsz millióan lakják. Ilyen intim, ékszeres skatulyácskában tényleg felhőtlen lehet az élet, hisz nap mind nap a közvetlenség, a családias hangulat levegőjét szívhatjuk magunkba, a metróaluljárókban reggelente kiosztott egyen-gázmaszkok aktívszén-szűrőjén át. A havibajként a várost sújtó Richter-skála szerinti 5-ös vagy a legutóbbi 6,1-es erősségű földrengéseket végül is meg lehet szokni, bagatell, ha arra gondolunk, hogy pár száz kilométerrel odébb még működő vulkánoktól rettegnek az ottaniak.

Bezzeg a két Magyarországnyi Oszaka maga a paradicsom! Csak néha kicsit twisztel a talaja, de utána mindig jönnek a romkutató kutyák. Aranyosak, a törmelékek alá szorultak nagy szeretettel emlegetik őket, meg azt is, milyen jól tették, hogy Oszakában vettek öröklakást…

A lista alsó fertályára szorultak fölsorolása is beszédes: a derék brit tudósok a sereghajtó tíz közé húzták be a pakisztáni Karacsit, ahol azért néhány dandárnyi egyenruhás brit turista huzamosabb ideje ott tartózkodik. Pápua Új-Guinea fővárosát sem szerethetik, a térkép előtti zavart fejvakarászás után sem talált Port Moresbyt, ahogy Zimbabwe nagyszerű fővárosát, Hararét is kigolyózták.

Szintúgy leminősítették a líbiai Tripolit és Algírt, noha előbbit már a föníciaiak akkor bevízvezetékezték, csatornázták, amikor még a bécsi Práter helyén verembarlangjában nyers medvehúst zabált a jégember Ötzi és korlátolt felfogású társasága.

Az utóbbiról, Algírról meg legyen elég annyi: Bradley Tamás híres légiós oázisa telekkönyvileg Algírhoz tartozott.

Már emiatt sem lehet az olyan nagyon rossz hely, nekünk, magyaroknak.

Egyszer érdekes lenne egy snassz, mezei magyar felmérés: Újvidék, Szabadka, Szenttamás, Zenta vagy Kanizsa földrajzi, demográfiai, infrastrukturális és más egyéb vonatkozásában, vajon melyik településünk kapná a legtöbb pontot, a délvidéki magyar megélhetés dicsőséglistáján?

Én egy krumplifölddel körbevett tanyára szavaznék.

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon