Az „Ötös”

Amikor a mentő hordágyon visz be a kórházba és az intenzív osztályon kezdesz öntudatra ébredni, olyankor az infúzió csöpögését bámulva és a gépek pittyegését hallgatva ébredsz rá, hogy neved, rangod, tudományos munkád, vagyonod, családi állapotod ellenére te lettél: az „ötös”. Pillanatnyi állapotod határozza meg újdonsült helyed, nem pedig az ambícióid és nem is a vágyaid. Az orvosok és nővérek számára egy megoldásra váró eset, egy gyógykezelést igénylő “rakás szerencsétlenség” vagy, akinél a teste felmondta a szolgálatot. Sok-sok fontosnak vélt napi gyűrődés válik mellékes aprósággá. Igaza van a mondásnak, hogy az utolsó kenetre várva nem mondja senki sem azt: jaj de kár, hogy nem foglalkoztam többet a munkámmal.

Ráébredsz, mennyire fontosak a szeretteid és a családod.

 

Kamasz lányaim sikeresen összetörték egyikük okostelefonját. Könnyben úszó bociszemek, fájdalmas sóhajok, gyászos hangulat. Mint aki közeli családtagját veszítette el, meredtek maguk elé. Mondtam nekik, hogy nincs pótolhatatlan tárgyi veszteség, vagy megjavíttatjuk vagy veszünk másikat. A közösségi háló pedig megvár. Viszont ha az egészséget vagy hozzátartozónkat veszítjük el, az már valódi veszteség, egyszeri és pótolhatatlan. A használati tárgyak nem a részeink, esetleg csak kiegészítő eszközeink. Inkább azok romoljanak el, minthogy a gazdájuknak essen baja. Sajnos az ügyetlenségnek ára van, de nem szabad tragédiaként kezelni. Aki összetörte, majd kifizeti! Másnap, a szerviz után, amikor átvették a helyrehozott kütyüt, belátták, hogy nem is lelketlen az apjuk, csak tapasztalt.

Még a huszadik században született, petróleumlámpa mellett...

Mindezek mellett figyelem, követem az anyaországi ellenzéki média károgását, a rakoncátlankodókat, akik azt hiszik magukról, hogy forradalmárok. Tűnődöm, akiknek nem tetszik a jelenlegi helyzet, fel tudnak-e vázolni jobb és hatékonyabb közösségi stratégiát, vagy csak a falkával tudnak együtt ordítani. Biztos, hogy a hiba nem az én készülékemben van? – teszem fel minden egyes véleményalkotásom alkalmával magamnak a kérdést. Van, aki esetleg az utálattól és az irigységtől nem lát ki a fejéből?

Van, aki most már a népet akarja leváltani!?! Szervizre szorulnak valamennyien, akár az elromlott kütyük – állapítom meg magamban.

 

Miközben átélém „ötös létem” kínjait, baleset történik az egyik iskola lépcsőházában, súlyos zúzódásokkal, többféle töréssel, majdnem tragédiával. Rögtön eszembe jut, liberalizált oktatási modelljeink mellett, a lépcsőházban lökdösődő diákok, vagy azok, akik a lépcsőkorláton mepróbálnak lecsúszni, kaptak-e néha-néha egy-egy atyai, tanári pofont. Most kérdem a modern világtól! Az az időnként elcsattanó pofon lenne-e a fájdalmasabb, vagy egy ilyen törésekkel járó baleset.

Megjegyzem, a több mint száz éves iskola másik lépcsőházának korlátját úgy építették meg, hogy még ha akarna sem tudna rajta senki csúszdázni…

Mégis megtörténik!

Szurkolok kisbarátomnak, hogy sikeres véget érjen az ő „ötös léte”, hogy minél előbb épüljön fel, és mint egy figyelmeztető felkiáltójel az egyszerű mondat végén, szolgáljon példaként, mit nem szabad tenni a felnőttek figyelmeztetése ellenére!

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon