AZ ÓCEÁNJÁRÓ ÍZLÉSTERRORJA

Színházba mentem volna. Jó sok helyen vannak előadások Budapesten, ez igaz.

Aztán hosszú keresgélés után végre kiválasztottam egy habkönnyű Tersánszky darabot, amit megnéztünk. Nem ájultam el tőle. Nem is a színház élménye miatt írok. Hanem az előzmények ejtettek gondolkodóba. A repertoár ugyanis régtől tapasztalt tényekkel szembesített. Ezt kísérlem meg alant összefoglalni, hangsúlyozottan nem csak a színházi világra értve a jelenségeket, hanem úgy általában: a magyarnak nevezett fővárosi kultúrára, lévén a könyvkiadástól kezdve a filmeken át a képzőművészet összes ágára érvényes a mondandóm.

Érteni vélem én a most divatos korszellemet. Értem, de nem szeretem.

A dolgok úgy működnek a polgárpukkasztásra szakosodott önmegvalósítóknál – kvázi kortárs művészeknél –, hogy „a humán psziché mélylélektani esszenciáit” keresve általában könyékig bevájkálnak az altest üregeibe. Kinek hova, érdemei szerint. Merthogy ott van valahol a vastagbél tájékán az élet értelme. Ezt már különösebben magyarázni sem szükséges: elég példát kapunk a hétköznapokból.

Hovatovább tévéfilm, sorozat, reklám, plakát, kirakat, de még egy új mesekönyv sem szól egyébről, minthogy ez a cudar, élhetetlen világ férfiszerű férfiakra és nőszerű nőkre van porciózva, hej, a kiskésit. A művészeknek nevezettek végkövetkeztetése ilyetén adott: a saját nyomorult lelki állapotukat rávetítik a többi emberre, hátha azokban is fölébred a gyanú, jé, tényleg ennyire elfuseráltak vagyunk.

Nem is volt baj, míg tisztesség vezérelte őket.

Thomas Mann még szerethetően írt, Brecht sem a farkával rendezett, ahogy Pasolini sem az alsógatyájából forgatta zseniális filmjeit. De mára durvulni látszik a helyzet. Már mást sem csinálnak, propagandát folytatnak. Nőket a férfiak ellen uszítják. Ha ez sem elég, akkor a barnát, a drappot, a feketét a fehérek ellen hergelik. (A sárga bőrűekkel valahogy nem bírnak: azok olyan öntörvényűek, hogy sosem fogják megérteni a liberális tréningeket. Talán ezért annyira sikeresek a távol-keleti társadalmak…)

Bezzeg idehaza a kontinens haladó demokratái a vidékieket lebunkózzák a városiak javára, a hálószoba-szokások alapján meg az egész világot egymásnak fordítják. Az emberi közösségeket minél kisebb részekre cincálják szét, hogy utána az általuk kiválasztottak (a jók), az „elnyomottak” védelmére kelhessenek, így lelve pompás igazolást önnön létezésükre. Ami egyben fölmentést is ad nekik arra, hogy bármiféle eszközökkel „érdekharcot” folytathassanak.  Az összes megélhetési érdekvédő azt sulykolja a nők, a cigányok, a homokosok, a tibetiek meg a mindennemű „védencek” fejébe, hogy ők áldozatok. Őket elnyomják. Ergo: nekik bizony küzdeniük kell a többséggel szemben. Mindeközben a többséget folyamatosan provokálják. Amikor csak tehetik rögvest támadják a többségi álláspontot, életszemléletet, vállalásokat, szokásokat, minden mást, és egyúttal a szélesebb néptömegek szégyenérzetére próbálnak hatni. Mindez azt eredményezi, hogy ma – az információk szabad áramlásának korában – erőteljesebben, pimaszabbul és hatékonyabban működik a cenzúra, mint mondjuk az internet elterjedése előtt. Tudjuk: legszívesebben a valóságot tiltanák be.

Mi ez, ha nem a demokrácia halála? Amire egyébként olyan szívesen szoktak hivatkozni…

Nincs Istenünk, mert az – szerintük – csak egy paplanos-szakállas hologram.

Nincs ősünk, történelmünk: makimajomból lettünk, és a magyar végvári vitézek nemhogy hősök nem voltak – egyenesen háborús bűnösök, mert eléggé el nem ítélhető módon muszlimokat öltek.

Gárdonyi rasszista, Wass fasiszta, Herczeg nácibarát kollaboráns. Kitalálják-e hány Csurka István drámát játszanak a budapesti színházak? Pedig a Házmestersirató közel fél évszázada az, ami. Az egyik legsikeresebb magyar dráma. Volt. Most agyonhallgatják. Folytassam Ildikó?

Mert mindentől fontosabb az emberi szellem sorvasztása.

Ilyetén apánk és anyánk pusztán reprodukciós kényszerből vállalt bennünket. Érzelmek nélkül feküdtek össze, méla utálattal átölelve a másikat üzekedtek egyet, mert a szex sem egyéb: a szerelemnek nevezett „kémia” következő állomása. Akár egy lombikcsőben is kizutyulható. Legalábbis így definiálják a liberális guruk.

Az olyan avítt dolgok, mint a szerelem, a hazaszeretet, a tisztelet és a szerénység már régtől kimentek a divatból. Itt most már csak masszív ÉN, ÉN, és újfent csak ÉN van, hektóra mért önzőségi faktorral. Nehogy valami dekadens keresztény európai állhatatosság átszüremkedjék a progresszió végletekig lebutított világképén át. Szóval, ha valaki feminátor, és kellően haladón fölvilágosult, hamar eljut a fölismerésig, hogy merő idő- és energiapazarlás gyermeket kihordani, mert a kettes számú szülő teste a sajátja, azt birtokolja, még ha az egyes számú partnere időnként kölcsönbe is veszi. Mikor-hogy, gusztus kérdése. Pont, mint a szabad akaraté, lévén annak sem szab már korlátot a morál: ösztönlények vagyunk, sivalkodják, és csodálkoznak amiért boldogtalanok, de hát, hogy is lehetnének boldogok, ha folyton mások akarnak lenni, mint amik egyébként. 

Azt hiszik, a normális ember is olyan, mint ők, hogy csak úgy gyűlölködik, magasból tesz az egész világra, és hozzájuk hasonlóan reális alap nélkül képes uszulni minden ellenvéleményen lévő ellen. Persze ez messze nem igaz. Mégsem érdekli őket. Zömük nem ismeri Voltaire-t sem, aki pedig egyszer azt találta mondani, hogy a véleményszabadsága annak is megvédendő, akivel nem értünk egyet.

Normálisnak, átlagembernek lenni amúgy is maradinak számít. Reggel kelni, gyereket iskolába indítani, bejárni dolgozni a hét öt napján nyolc órát. Aztán odahaza tenni-venni, maszekolni. Szeretni egy ellenkező neműt, annak minden hibájával együtt. Tisztelni a szülőket, észrevenni azokat is – a szomszédokat, az ismerősöket, egyszóval bárkiket –, akik netán nem képesek a mi rohadtul magas szellemi színvonalunkon meditálni. Ezzel együtt reggeltől-estig arra törekedni, hogy lefekvés előtt, visszagondolva megint elmondhassuk, a mai napunk is adott valamit, ezért és ezért megérte, hasznosak voltunk magunknak és másoknak, és szépen megköszönjük az Istennek az elénk gurított lehetőségeket – bizony, módfelett embert próbáló.

Nem is erőltetik.

Ehelyett csak a nihil van.

A minden tagadása. Dolgozni büdös nekik. Az idejük minden józan perce mind-mind róluk szól. A kutyustcicust kutyát-macskát steppelt kiskabátban járatják, mert minek a gyerek, azzal csak a baj van. Belterjes szakkörökön, klubokban elemzik önnön énjüket, mert meg nem értésből áll a szilánkos édenük: csupa seb, tályog fájdítja belsőjüket, hogy nincs tetszőleges számú nemiszerv rájuk operáltatva, végtére is ilyen irányba mutat a szebb, újabb, szabadelvű jövő – lépni sem lesz szükség, drónok húzzák majd el őket a romkocsmáig, beszélgetéseiket kommunikációs tréningeken agyhullámokkal oldják meg, és öreg korukra, ha addig nem szívták lyukacsosra az agyukat, és valahogy megmaradtak gluténmentes üzemmódban, akkor majd antropomorf robot fogja őket betakargatni és oldalt dönteni, hadd szellentsenek titokban az ózonlyuk pereme irányába.

Addigra Greta Thunberg is felnőtt nő lesz. Majd mások, a kevésbé modern fölfogású szülők által vállalt gyermekek fogják eltartani őt is meg a követőit is, hogy nyugodtan demonstrálhassanak. Ha nem így lenne, összeomlana a világ. De az ilyesmi a megfáradt progresszíveknek édesmindegy.

Egy ideje mondom, ki kell menni tanyára, de tüstént. A magam részéről inkább önként elhagyom ezt a luxus óceánjárót, pezsgőstül, kaviárostul, báli zenéstül, minden kényelmével együtt.

A francnak van kedve bérlettel utazgatni a Titanicon.      

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon