Az én március 15-ém

Ha én leírnám,

hogy a kanizsai Nagytemető kápolnájának falán az 1848-49-es hősi halottjaink között föllelhető olasz felkelők, akik egytől-egyig Itália bizonyos szegleteiből jöttek el közénk harcolni, majd meghalni egy számukra idegen nép – a magyar – szabadságáért, különbek voltak, mint sok jelen idejű délvidéki magyar kortársunk, bizony ünneprontó lennék. Pedig különbek voltak.

Ha én leírnám,

hogy azoknak a fiúknak a példája él ma, akik még életükben borotválkozni nem borotválkoztak, és mégis szó nélkül fiatal életüket adták a hazáért, az a vád fog érni: patetikus vagyok. Mégis – a tettük mára teljességgel újrázhatatlanná vált, mert hősnek nem csak születni kiváltság, hanem férfiként élni is kell, és ha muszáj akkor meg is kell halni. Sokszor úgy, hogy az igazság ügyéért a drágán mért ifjúság minden öröme van odavetve, s a szemfödél akképpen takarja a korán megdicsőült arcát, hogy az talán előtte még egy leánynak a csókját sem érezhetett soha. Ilyenkor is elősejlik a szó: mégis.

Ha én leírnám,

hogy a százhatvan évvel ezelőtti asszonyok, nők fájdalma, de ereje is utánozhatatlanná nemesítette emléküket azoknak a korabeli anyáknak, a feleségeknek, a nővéreknek és a húgonak, akik zokszó nélkül viselték el a férjek, fiúk, fivérek és apák elvesztését, a szeretteik bebörtönzését: a világ összes háborújának összes özvegyét kéne ideidéznem. Ha én leírhatnám a tengernyi könnyet, amit ontottak a szent magyar szabadságért!

Ha én leírhatnám 1848 valós üzenetét! Nem lehet azt leírni. Úgyis tudja, aki magyar. Éppen ezért ilyenkor – március idusán – kiegyenesülő gerinccel gondolunk az akkori eleink nagyságára, emberségére, hazafiságára. S a böjti szélben födetlen fővel hajolunk meg áldott emlékük előtt!      

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon