Az emberi élet egyik stációja: a ballagás

A pedagógusi munka szépsége, hogy minden évben részese lehet egy-egy újabb generáció kiröppenésének, elbocsájtásának. Ballagnak manapság már az óvodások, az alsósok a nagyedik év végén, a nyolcadikosok az érettséginek nevezett középiskolai felvételi előtt, a középiskolások az érettségi előtt, után és közben, de még a zeneiskolások is. Sok szép rituálé. Ám megőrizte-e beavató jellegét, avató szertartás voltát ez az egyszeri, megismételhetetlen esemény, vagy teljesen kiüresedett, csupán magassarkúcipő-vásárlási alakalom, ruhaköltemény választási lehetőség, műkörmösöknek, sminkeseknek és fodrászoknak adta munkalehetőség?

Kiürült forma vagy megélt tartalom?

Megállapítható, hogy a nebulók egész gyermekkorukat végigballagják.

Nagybetű, új bekezdés. Új hely, új társak, új tanárok, megváltozott környezet.

Íme, miként fejtette ki ezt a témát az egyik nyolcadikos diáklányom az utolsó írásbeli nagydolgozatban, milyennek látta önmagukat, és hogyan az általános iskolát most fejezők helyzetét:

„Emlékszem, amikor először pillantottuk meg egymást az elsőben, egy kis rakás szerencsétlenség voltunk. És most, ahogy körülnézek az osztályon, egy nagy rakás szerencsétlenség vagyunk. Most a legkisebbek közt mi vagyunk a legnagyobbak, ősztől pedig a legnagyobbak közt mi leszünk a legkisebbek. Szóval minden kezdődik előről. Megnyugodhat mindenki, mert nem valami kis dolog végéhez értünk, hanem valami nagy dolog kezdetéhez.”

 

Mert ilyen az élet. Mindennek van kezdete és vége.

A szavakkal és a sokféle okossággal ugyan lehet dobálózni, de tény, hogy az anyanyelvén továbbtanulni vágyó vajdasági magyar középiskolába iratkozók mindegyike számára van magyar tannyelvű iskolai hely. Sőt, mára már ott tartunk, hogy az iskoláknak kell a tanulók után futniuk és nem a diákoknak az iskolák után. E téren oda jutottunk, hogy nagyobb a kínálat, mint a kereslet.

 

Az egyik elballagó diákom szerint:

„Van, aki a fokhagymás lepényt szereti jobban, van aki a bundáskenyeret, én meg a burekot kedvelem igazán. Gyakran úgy érzem magam a mindennapokban, mint amikor a színház vaksötét pincéjében jártunk a tanár úrral és csak azt láttam, amire a lámpám rávilágított.”

 

Nap mint nap foglalkoztat, mit láttatunk velük, milyen perspektívát, pályaképet mutathatunk nekik mi, mai „nagyok”? Tudjuk-e azt, hogy kispolgári nihilizmusunkkal generációk sokaságából öljük ki a szenvedélyt és a tettvágyat?

Van-e olyan diák, aki azért szereti az iskolát, mert: „Addig sem ülök a gép előtt, hanem a padban.”,  „Legalább távol tart a számítógépemtől”. Másoknak viszont: „Kedvenc tárgyam az iskolában a csengő volt. Mindig csak arra figyeltem, és ha megcsörrent, már mehettem is haza”.

 

Ez alkalommal újabb generációk repülnek ki az iskolapadból. Sokaknak végleg kicsöngetnek. Szeptemberben pedig újabbak jönnek. Csillogó szemmel, reményekkel telve. Csak legyen meg a kellő létszám, hogy ne veszítsünk újabb osztályokat, újabb helyeket, életteret és közeget!

 

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon