Az elvesző paradicsom - gondolatok Erdélyből

 „Az embernek is vannak gyökerei, csak nem látszanak!” 

 

Istené a szállás – szokás mondani Gyergyón. A székely ember pont emiatt sosem zárja be a háza ajtaját. Nem csak az Urat várják ennyire állhatatosan, szerény alázattal. Minden vendég iránt ilyen szívélyesek.

A mai napig. Ezt (is) szeretjük Erdélyben, az ottani véreinkben. Aki járt arrafelé, kaptányba lépett, egy életre megfogta szívét a környezet: igazolhatja a szavaimat. Ki kéne deríteniük társadalomtudósainknak, mikortól éledt bennünk nosztalgia Erdély iránt. Már az Árpádok korában nagy volt a respektjük. Egy darabig ők képviselték Magyarországot. Lehetett rájuk építeni, számítani. Biztos a 19. században is furtonosan szerették a Kárpátok keleti karéjában élőket, de én arra vetek, az igazi szerelem akkor lángolt fel, amikor a közös hazánkat megfélegesítették Párizsban. A trianoni csonkolás után más minőséget kapott nem csak az erdélyi magyarság, hanem minden elcsatolt nemzetrész.

Ugyanakkor, ha 2019-ben belegüggenünk az erdélyi mindennapokba, ha nyitott szemmel járunk, hamar észrevesszük: ez már nem (csak) Ábel mesebeli világa.

Igaz: rengeteg fenyvesek, múlt századi favágók, népviseletes asszonyok és álomszép faházak most is akadnak. Ki-ki lepkeködnyedséggel megleli a neki tetszőt Székelyföldön. Az építésznek a szemét sem kell méncserítenie: olyan tornácos kúriákat láthat, amelyek mögött a fából készített pajta is műremek, és az ahhoz toldott bugonyás disznóól padlója fosznideszkákból van megépítve. Ott az olyan természetes, mint az, hogy a késő középkori templom mögötti cinteremben dülöngélő sírkőlapokon négy-ötszáz évvel ezelőtt elhunytak nevei olvashatók. Mind magyarok. Azóta ugyanabba a parcellába temetkeznek.

Emlékeztetőül: négy-ötszáz évvel ezelőtt Bácskában négy-ötszáz ember – ha – lakott… Ők is a nádasokba punnyadva élték túl. Másfélszáz esztendőre okosabb volt csöndben maradni a török miatt. A kincses Erdély a hódoltság korában bezzeg élt és virult. Lepacsizták a török portával a viszonylagos békét, évente pustohányos pungát küldtek Isztambulba a kialkudott összeggel, s míg a Duna-Tisza széle-köze öt-hat emberöltőnyi időre harctérré változott, addig az Erdélybe visszahúzódni kényszerült magyar kultúra egy teljesen új minőséget hívott életre. Máig unikális karaktert kölcsönözve mindannak a csodának, amit Tamási, Wass, Kós munkáiból akárki átérezhet.

Mindazonáltal óva inteném például a Nyírő novellák rajongóit: manapság hiába keresnék Uz Bence alakját a Küküllő mentén. A romániai magyarság (sic!) a Ceaucescu-éra nyomorát is villámgyorsan levetkezte, s immáron két lábbal állnak a 21. században.

Olyannyira, hogy a Magyarországról érkező turisták hadát – „Jé, itt is milyen szépen beszélnek magyarul!...” – csak méla undorral szemlélik, majd ha az egyik kiválasztja a kézműves szuvenírt, konzummosollyal, de faarcún nyújtják oda a Vietnámban készült székely szalmakalapot a táposnak (ez a tájékozatlan, a székelyeket gyakran elmaradottnak, szegénynek gondoló, netán lerománozó anyaországi polgártárs elmarasztaló megnevezése).

Sztereotípiák vezérelnek bennünket. Vágy és a valóság keveredik a lelkünkben, ha Erdélyre gondolunk. Bennünk is megvan még a jugoszláv időszak kártékony szelleme. Akkoriban apáink is dölyffel csörgették zsebükben a dinárt, megugráltatták a szegedi főpincéreket, s ha véletlenül Romániára terelődött a szó, egy kalap alá lett véve Albániával.

Jobb, ha mihamarabb levetjük ezt a nagy mellényt magunkról.

Évente többször megfordulván az ottani magyarok lakta részeken azt kell, mondjam: bizonyos tekintetben már le is köröztek bennünket. Hargita megye hegyi útjain többnyire bühnagy terepjárók száguldoznak, méregdrága autókat látni, régi Daciát meg konkrétan: sehol. Havonta újabbnál újabb panziók, éttermek, boltok nyílnak. Magyar mágnások, újgazadagok telephelyein lobog a félholdas, csillagos kék-arany zászló, a székely nemzeti öntudat legékesebb példájaként.

A csíkcsicsói Szakállas Ábel modern leszármazottai ugyanúgy okostelefonokkal rohangászó, dübörgő néger zenét hallgató, fukszos, pirszinges suhancok, ahogy Emer Juliska mai megfelelői sem a fonóban ábrándozó fruskák, hanem virágos, vagy viking mintával tetovált miniruhás tinilányok, akik az esti koncert előtt, időben kiürített likőrösüveggel, matt részegen hadonásznak. Őbennük is átalakult valami. Nem mondom, hogy előnyükre, hogy ennek örülni kéne, hogy ez jó. Mindenesetre érteni – érthető, sajnos. A tusnádfürdői szállásom szomszédságában hajnalig tivornyázó fiatal lányok és fiúk jottányit sem különböztek egy hasonló állapotban „szórakozó” szabadkai, zentai, vagy pécsi, miskolci társaságtól. Szüleik: az aranyórás Gáspárok és Lehelek már ma is szemrebbenés nélkül ejtenek ki a szájukon olyan összegeket, amelyeket szerény személyem esetleg csak filmekben hallott.

Erdély megváltozott. Ez a tanulság. Nagyot lépett előre, kétségkívül.

Most már csak azt remélem, hogy még időben észhez térnek, a székely furfang csak előtüremkedik, és mielőtt jóvátehetetlenül bedarálná őket a konzumidiotizmus civilizációja, céci gyorsan retirálnak. Nehogy gyepre fejje őket is ez a szép új, kibírhatatlan, elembertelenedő világ.    

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon