AMERIKA VISSZAINTEGET – 3. rész

Magyar Szó

Most, hogy a feszített víztükrű liberalizmusra felhőtlen bizalommal, már-már gyermeki naivitással tekintő részint újvidéki, részint szabadkai gyökerű polgártársaink „lyuly, lyuly, orbánviktor” jajszavát is elnyomja az oroszországi focivébé közvetítések üvöltő tónusa – stílszerűen – az egyszer földobott labdát kis kényszerszünet után idejét látom tovább dekázni.

Tehát a megkezdett témát (http://www.joreggeltvajdasag.com/ebreszto/amerika-visszainteget-1-resz  http://www.joreggeltvajdasag.com/ebreszto/amerika-visszainteget-2-reszfolytatnám.

Annál is inkább, mert az „elnemtelenedés” végóráiban Oroszország még mindig – nagyjából Rettegett Iván óta – több-kevesebb sikerrel ellenáll a nyugatos szelek által be-befújó deviáns ideológiáknak. Ennek eklatáns példáját mutatta a minapi moszkvai meg szentpétervári „büszkeségmenetek” kezelése. Szerjózsáék ugyan engedélyezték a főként külföldről érkező provokátorok „meleg jogi aktivisták” utcai karneválját, de már a jó ízlést áthágóknak nem volt pardon: meg lett rázva a pofonfa, miheztartás végett.

Gondolom Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin fakabátjai a kedélyes gumibotozás előtt szóltak a tollas boákban, tangákban pompázó ízetlenkedőknek, hogy „Továrisi, sztoj! Most tessenek megkapaszkodni: a Mikulás nem létezik!” És már lendült is a kezük. Mert egyébként a télapó is csak egy mocskos átverés.

Hiába. Anno Napóleon is szembesült vele, hogy a lengyel Mazowiecka-alfölddel a háta mögött minden egy kicsit más, mint különben. A másságnak Oroszországban csak annyira szabad föltűnnie, mint Paulus tábornok fehér hálóköntösének a sztálingrádi hómezőn. Most meg minderre tessék: itten rendezik a focivébét.

Mivel valamikor negyven évvel ezelőtt kioperálták belőlem a labdarúgás iránti olthatatlan rajongást, nem taglalnám, mennyire hidegen hagy az egész.

Csupán azért írok róla, mert egyrészt mindezidáig bámulatos olajozottsággal csorognak az események. Nyoma sincs annak, hogy Putyin távirányítót nyomkodva, a Kreml-béli baldachinos ágyán a kedvenc szibériai tigrisével hemperegve vezényelné, befolyásolná a meccseket.

(Amikor a közundor a legmagasabb fokára hágott, magukat értelmesnek képzelő emberek ezen aggodalmaskodtak, becsületszavamra. Magyaros ellenzéki akarat, és egy kis káprázat kell hozzá, akkor megy ez. És az ilyenek ingyen vehetik a levegőt.)

Másrészt – nagyon úgy fest –, a foci még ebben a tótágast álló világban is megmaradt a nemzeti identitás egyik intézményesítetlen formájának, már ha leszámítjuk ebből a svájci szkipetárok gólörömét, meg más egyéb sallangokat, amik aligha az egészséges önazonosságtudatból, sokkal inkább a tahó sovinizmusból eredtek. Amennyiben ez így megy tovább – figyeljék meg – még megérjük, hogy Svájcban külön kantont harcolnak ki maguknak az albánok… 

Elképzelem, ahogy a szabadelvű világszemléletbe – a pótlólagos ráncfelvarrásaitól lassan frankensteini figurájába – szerelmesek húzzák a szájukat.

Huszonkét férfi a pályán. És mindössze egy labda. Az is csak gömbölyű lehet. Sehol egy formabontóbb, szögletes laszti. Pfff…

Sehol egy gender. Sehol egy nő. Csupa férfi, ahelyett hogy fiú-lány csapatok vegyesen futnának ki a stadion gyöpére.

A fiúkon hasított miniszoknya, a lányokon meg herevédős gatya lenne, majd elfelejtettem. Merthogy a begyűrűző női kvóta jegyében esélyt kell adni a szebbik nemnek a férfiak között. Bizonyítsanak. Elvégre micsoda skandalum, hogy a labdarúgás csak a labdarúgásról szól, amúgy! Nem szólhat csak a fociról! Hanem arról kell szóljon, hogy rasszizmus-ellenesség, kirekesztés, meg az öltözők is csak botrányosan kétfélék. Miért nincs a koreai keretben legalább egy színes bőrű csatár? Hová soroljanak a transz nemű játékosok? Az nem a maradiság, hogy a pálya füve zöld, mikor lehetne rózsaszínű is? Megannyi égető probléma.

A liberális fölfogás szerint az sincs rendjén, hogy – mint éppen látom – Japán Szenegállal játszik. Mert mennyivel jobban festene, ha a vulgárnacionalista nemzeti válogatottak helyett „A” csapat játszanaa „B” csapat ellen. Sötét sarok kontra világos sarok. Vagy mint az óvodában: almák a körték ellen. Ugyanők a nemzeti keretbe legszívesebben sorsolás útján küldenék a játékosokat, edzőstül. Ez utóbbi talán már szükségtelen is lenne, hisz egy szövetségi kapitány óhatatlanul a tekintélyuralom szimbóluma. A ténykedése maga a megtestesült diktatúra. Amit mond, muszáj csinálni. Máskülönben kiszuperál a csapatból. Lecserél. Hát demokrácia az ilyen?! Hát hol maradnak a válogatottakból a fékek és ellensúlyok?! Ó, beh szép is lenne, azt a pikuláját!

Meg – ha már kívánságlista –, akkor mit nem adnának érte, ha egyúttal a stadionos Viktátor is eltakarodna!

Tudniillik Orbán köztudottan focirajongó. Derék és okos ballibbant zsurnaliszták megírják róla naponta, hogy kész, vége, megbukott.

Ha én ennyire előrelátó lennék, mint ők, krumplit már nem vetnék. Minek? Esetleg hónapos retket. És már nem erőlködnék tartós tejet vásárolni sem. Honnét a rákból ilyen halálbiztos a prognózisuk: rejtély. Mintha a leprás akarna lábával gáncsolni: mindig ő veszít, ő bukik orra. És mégis megírják.

Eleinte azt reméltem, egy idő után majd megszokom Orbánnak és a kormányának a bukását, hogy majd elbírom olvasni az ilyen cikkeket röhögés nélkül. Sosem sikerül. Pedig folyton annak szorítok, hogy kitalálnak végre valami újat, de persze rendre túlbecsülöm a kompániát.

Magam előtt látom Orbánt, a grazi szanatóriumban van, tudják róla a jól értesült ellenzéki szakértők.

A Patás papucsban ül a gyűrött kórházi ágyán. Kicsit arrébb az éjszakai béklyók gumiszalagjai, most épp nincs leszíjazva. A lázlap mellett a kényszerzubbonya. Sosem lehet tudni, mikor jut eszébe egy újabb alaptörvény-módosítás. Orbán Viktor teligyógyszerezve, bávatagon néz ki a magánszanatórium rácsozott ablakán. Tekintete a falinaptárt kutatja. Páratlan napokon rettegni szokott, páros napokon meg mindig megbukik. Ez olyan hihető, olyan emberi és olyan tragikus. Mondjuk, ha rendszeresen megbuknék hetente háromszor, a fennmaradó időmet értelemszerűen én is rettegéssel tölteném.

Eddig nagyon fájinul hangzik – mondaná a Szemölcs sógor – hozok bort.

Nem tudható, az ellenérdekeltek miféle tudatmódosítókat abszolválnak. Sosem tartoztam a közösségükbe, sem itthon, sem máshol. Woody Allen is mondta: nem szívesen lennék olyan klub tagja, amely befogad engem. Tehát csak nézem őket, olykor bámulok rájuk, mint Matuska Szilveszter a kiérkező csendőrökre. Már nincsenek sokan, sem elegen, hál’Istennek. De a helyükben én még kisebbre szégyenkezném össze magamat.

 

 

 

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon

Friss cikkek

Egy vezető konzervatív román lap szerint Orbán Viktor a keresztény Európa védőbástyája