56

Magyar Hírlap

Emlékszik még valaki a hercehurcával kimúlt Jugoszlávia legnépszerűbb cigarettájára? Szlovénul: sedam in petdeset. Filter 57. Egy pillanatra bevillant, amikor a cím után a kezdő sorokhoz fogtam. (Igaz, nem ötvenhat, hanem eggyel több. Majd jövőre lesz jó címnek. Ha egyáltalán lesz jövő.)

Ugyanis ma van a nemdohányzók világnapja.

Meg ezen a napon lett vége a második búr háborúnak is. Tudják, arról a három évig tartó véres konfliktusról van szó, ahol a történelem folyamán Afrika déli részén először hoztak létre koncentrációs táborokat. Mégpedig a megszálló angol erők. Tehát a britek nevéhez fűződik az a kétes dicsőség, hogy bő negyven évvel megelőzve Dachaut, Auschwitzet, Bergen-Belsent – már haláltáborokat működtettek. Előbb a búr falvakat, meg a tanyákat szisztematikusan porig égették, majd az ott talált civileket – zömmel nőket és gyerekeket – a sivatagokban kijelölt lágerokba deportálták.

A legembertelenebb körülmények között tartottak zöme a terv szerint éhen-szomjan, rakásra pusztult. Így akarta a pragmatikus brit szemlélet demoralizálni a gerillaharcot folytató búrokat. A családjaikat, a védteleneket éheztetve, terrorizálva. Hiába kegyetlenkedtek. A 80 ezer fős, gyéren fölszerelt búr partizán erőt a félmilliós angol, kanadai, új-zélandi, egyiptomi és indiai inváziós hadsereggel is csak jó háromévnyi küzdelem árán sikerült legyűrniük. Már, ha sikernek nevezhető egy ötszörös túlerővel bíró katonai erő kínkeserves fölülkerekedése a farmerekből, parasztokból verbuvált csoportosulás ellen. Egyébként a búr háború egyik „hősét” Winston Churchillnek hívták. Neki, és a Dél-Afrikából hozott „stratégiájának” köszönhető a II. világháború során több magyar nagyváros szőnyegbombázása. Köszönjük meg az elnök úrnak. Ha arra járok, sosem mulasztom el leköpni a Városligetben álló szobrát.

Lapozzunk.

1911-ben a mai napon bocsátották vízre a Titanicot. Lenne néhány tippem, kiknek kellett volna még fényesítenie a rezet rajta, hogy most jobb legyen a világ…

Május 31-e nem csak a White Star hajótársaságnak volt rossz ómen: Tintorettonak (1518) és Alfonzónak (1987) sem hozott szerencsét, csak talán némi megnyugvást, lévén ezen a napon hunytak el.

Annál örömtelibben tekint rá a westernfilmek fenegyereke Clint Eastwood (1930), a születésnapját ünnepli ilyenkor. Brooke Shields (1965) is ma fújja a gyertyákat, akinek hiába néztük végig tucatszor a Kék lagúnáját: a dzsumbuj haja alól sehogy sem akart elővillanni a melle. Be kellett érnünk a szemöldöke holdsarlójával. És akkor még Vona Gábort nem is ismertük.

1963. májusának a legvégén született Orbán Viktor is. Most 56 éves.

Tisztelem benne az államférfit. Becsülöm az eddigi teljesítményét. De nem irigylem.

(Nagyjából sejtem, hogy ha Orbán kerül szóba, ha róla akarok őszintén írni, a honi közéletünk zabigyerekei menten sikítófrászt kapnak. Nem baj. Kapjanak. Mivel a tévedésüket, a sikertelenségüket, és az ebből fakadó gátlásosságukat képtelenek beismerni, marad nekik az engesztelhetetlen gyűlölet. Pedig a gyűlölet nagyon hasonlít a kábítószerhez. Eleinte még valamilyen szinten tart, de idővel már nem ad semmit. Marad a pótcselekvés: vonzalom a beteges dolgok iránt, amire a test is csak betegséggel válaszol, a lélek pedig tovább fortyog, bűzölög.) 

Egyik szélsőségesen liberális barátomnak – akivel ugyan még soha nem találkozunk, de időnként levelet váltunk, vitázunk – egyszer már elmeséltem miként lettem Orbán híve. (A barátom nevét praktikus okokból nem árulnám el, nehogy szegénynek baja származzon az ismeretségünkből. A sajátjainak gyakorlatát ismerve, amint nevesítve van valaki, máris a gyalázkodásuk céltáblájává válik. Ez a közös jellemzője az arisztokrata gőgöt mímelő tanultabbja vajdasági ellenkezőknek – a még egyenlőbbeknek –, meg a köreikben nyomuló ifjú gárdistáknak is. Tartok tőle, egyikük sem hagy majd maga után mély lábnyomot a vajdasági közélet vadvirágos mezején. Egy fénylő, nyálkás csík – ha marad belőlük. Meg a felejtés.)

Orbán Viktor 1963. május 31-én született.

Orbán Viktor nevével 1989 decemberének végén, valamikor a késő esti órákban, tán éjféltájt találkoztam először. A Nagy Imre újratemetés felvételét hallgattam, a fülemhez szorított kis tranzisztoros rádión, noha tudtam, hogy szabályellenes, parancsmegszegés, amit csinálok. Mégis csináltam. Egy júniusi visszajátszást sugároztak ilyen késői órában, és én áldottam, hogy tengerszint fölött, az ormótlan hegyek tetején lehetek, mert így viszonylag tisztán bejött A Kossuth Rádió adása.

Ölig érő hóban, betárazott géppuskával a hátamon,  a balkáni csillagok alatt fagyoskodtam, miközben Budapesten kalandozott az agyam. Sorkatonaként egy felderítő szakasszal táboroztunk a macedón Popova Sapka bércei között. Őrségen voltam, nehogy egy éber kőszáli kecske lefegyverezze a hullafáradt alakulatunkat. De a lelkemben nyár volt, június, Budapest, méltóságteljes ünnep, és Hősök tere. Végre annyi idő után megint édes magyar szavakat hallhattam. Ám igazán akkor érzékenyültem el, amikor egy ismeretlen – valami Viktor és Orbán – a felkonferálása után lendülettel, néha hadartan, igaz, de átütő erővel egy új kormány létrehozását sürgetve azt mondta: „amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonulásának haladéktalan megkezdéséről”.     

Ritkán érint meg a történelem. Fölöttem mindig csak úgy átrobogtak az események. Utólag eszméltem. Néha nagyon megkésve. De akkor, abban a szent pillanatban tudtam, hogy most éppen angyalszárnyakkal maga a történelem szele simogatta meg a homlokomat.

És akkor, ott, a Popova Sapkán nagyon erősen eltökéltem, hogy én ezt az embert, ha kísérni nem is, de követni, és segíteni fogom. Hálás vagyok, amiért sosem kellett megbánnom azt az eskümet.

Isten éltesse Orbán Viktort!

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon