ZSOLDTALANSÁG

Megoszlanak a vélemények arról, mi kíván nagyobb erőt. Mi a keményebb jellempróba, mi a nehezebb: elmenni valahová, messzi idegenbe, itt hagyni mindent és mindenkit; vagy maradni, tűrni és várva várni azt, ami lesz. Pontosabban fogalmazva: remélni azt, ami előre tudhatóan Szerbiában sohasem lesz.

Egy helyben állni, vagy megindulni.

Gyökeret szakítva kifordulni a földből, utolsó lobbanásunk erejével elengedni a virágunkat-termésünket, amerre a szél fújja, vagy az aszállyal dacolva még mélyebbre fúrni magunkat, nyelni az éhkoppot, és farkasszemet nézni a gyomorszorító időkkel.

Nem vagyok abban a helyzetben, hogy bárki helyzetét fehéren-feketén megítélhessem. Számon kérni meg pláne nincs jogom. A számonkérés és az ítélkezés egyvalaki privilégiuma. Majd Ő eldönti.

Annyit tehetek viszont, hogy az elvándorlás témája kapcsán összecsengő gondolataimnak olykor hangot adok.

Nem receptet kínálok. Hogyisne! Hisz magam sem tudom hol a boldogság bájitalának kelyhe.

Néha mintha már megtalálnám, alig kéznyújtásnyira sejlik. Néha, mint egy sosem létezett valamire, csak úgy gondolok rá. Babona. Ásatag bácskai mítosz!

Akárki megmondhatja: itt sosem volt jó. Hiányzott a világosság, a bölcsesség, a letisztult gondolat kikristályosodott öröke.

Volt helyette por, sáros barázda, földéhség – generációkra visszamenőleg. Nincs itt helyük az aranyló sorsoknak, a mesebeli lopott gyönyöröknek.

Nincsenek itt pompás legendák. Hétköznapok vannak.

Azokat megélve aztán újra keresni kezdem a babonát, miközben csak óvatosan remélem: legalább némi hittel hat, hogy leírom, megrajzolom-megfestem, rímbe szedem, ami örömöt okoz. Meg azt is, ami bánt.

Mert a tükörbe, még ha az homorú is, muszáj minden reggel belenézni. Szem előtt tartva a következményeket. Elmenni vagy maradni? Alighanem sejthető, melyik opciót tartom magamra nézve kötelezőnek.

Az igazi férfi – igen, sokszor csak in effigie, de mégis – naponta borotvapengét szorít a torkához. Nem fél, mert tudja milyen az az érzés. Minden ember születésétől kezdődően magában hordozza a végzetét. Attól kezdve ráüttetik a pecsét. Áthatja egész lényét a törvény. Hovatovább semmi nem lesz olyan biztos, mint az elmúlása. A kiporciózott, drága ideje. A nő ettől a gyermeke(i) által valamelyest megmenekül. A férfi viszont nem.

A férfinak a tettei fogják láttatni, mennyit ért. Akár itt, Bácskában, akár máshol a nagyvilágban. Ennek tudatában morzsolja a napjait, aki – nem csak biológiai értelemben, hanem sok egyéb tekintetben is – férfi számba lehet venni. Megszokta, hogy a fém kifent éle kaparász a nyakán. Makar Csudra, A cigánytábor az égbe megy hőse ösztönszerűen megérezte a mostani korszak jellegét, amikor azon bosszankodott, hogy már a cigányok is képesek aranyért odaadni a lovukat. Hát milyen világ ez már?

Tényleg: milyen világ az, ahol sutba dobható több nemzedék teremtett valósága?

Ahol hideg, számító és földi értelemben mindent az a rohadt pénz ural.

Ahol már retorikai szinten sincs törvényesség, mert valakik megengedhetik maguknak, hogy hamis krupié módjára úgy kezeljék a sorsunk rulettasztalát, mintha az ókori kelet istenkirályai lennének? Azzal a biztos tudattal nehéz beülni az Élet nevű kaszinóba, hogy már előre tudni: itt csak veszít az emberfia. Ugyanis mifelénk régóta nincsenek nyerő számok. Szabályok se. Ilyen a rendszer. Álságos. Ha netán el is találnád mondjuk a fekete 13-ast, az asztal alatt futó láthatatlan csőből kifúvott sűrített levegővel menten kipenderítik a szerencsés helyéről a számodat. Mehetsz panaszra a cirill betűs sóhivatalba. Hoppon maradsz – a bank visz megint mindent. Fekete Péter nevet a markába. Lapot nem osztottak neked ebben a partiban. Sosem volt dzsókered.

Volt helyette szépen kistafírozott önképed. A politikai látványpékségben rád osztott szereped. Szavazó a neved. Nem a tiéd volt ugyan a rivaldafény, csak epizodista maradtál, néha mégis elhitted, hogy kicsit miattad is rándul a függöny, miattad is szól a taps. (Még véletlenül sem.) Ezt gyakorolva, tapasztalva a föltett kérdésekre mindig magunknak kell megadni a feleletet. A mi válaszainkon múlik, mi lészen velünk, mert mi vagyunk a perdöntőek.  Létezni koldusként is lehet. Élni még gazdagon sem feltétlenül.

Nem mostanában döbbentem rá erre.

Akármilyen szerénytelenül hangzik is, jó huszon éve számomra világos, hol, kik által és legfőképpen milyen kontextusban íródik a délvidéki magyarság drámája. Szerét sem tudom, hányszor hallottam már a “hallodmajdmimegmutatjuk” rikoltását. Mindig ugyanazoktól. Már az önigazgatású szocializmusunk is erről szólt. Voltak közöttünk, akik felsőbbrendűnek hitték magukat. Ők jobban tudtak mindent. Kivéve a kapálást, mert ahhoz nem értettek. Hiába, hogy akadt közöttük, aki hajdan a libalegelőn szaladgált mezítláb, Újvidékre kerülve plüss fotellel a valagához csirizezetten alább – egyik sem adta.

Mikor néha meg merte tőlük valaki kérdezni, mégis, honnét veszik a jogot, hogy a fajtánk érdekeire hivatkozva folyamatosan a helytelenebb útra terelnek bennünket?

Az volt a válaszuk, hogy ők a szakértők, mi hülyék vagyunk. Nem értünk hozzá. Punktum.

Aki szerint egy nép önazonosság-tudata fontosabb, mint a testvériség-egység, az nacionalista.

Ma: ugyanők fasizmusról delirálnak, ha nem hajlandó valaki a másság langymeleg tőgyét szívni.Veszélyes elhajló. Máglyára vele.

Ezeknek a máglya tüzeknek a fényében akartak bennünket átvezetni a Nagy Sötétségen. Ismerjük, milyen következményei lettek. A máglyák még most is füstölögnek. Csakhogy napjainkra az önjelölt prófétáinknak, a bennünket ki- és eláruló értelmiségünknek már nem nagyon maradt kit és mit fölgyújtania.

 

 

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon