UNOS-UNTALAN

Hosszú ideje a tapasztalatból kiindulva az a meggyőződésem, hogy a ma még mindig oly aktív “haladó szellemű” szabadelvűséget hirdetők nem értik, pusztán felszínesen utánozzák a nemzeti minimumként meghatározott, másra, a nagy többségre nézve kötelező szabályrendszert, a valójában soha le nem írt erkölcsiséget.

Finnyás világpolgárok kiváltsága, hogy erre ők fütyülnek.

A keretrendszerre.

Mivel nem értik ennek a (nemzetben) gondolkodásnak a mikéntjét-miértjét, okát, okszerűségét, a józan ész parancsát: nem is veszik azt komolyan.

Az egyik így majmolja a zászlót, vagy a válogatott nemzeti színű mezén kesereg;

a másik a magyar koronán, meg a szent jobbon poénkodik;

a harmadik hevesen ellenez mindent, ami mögött (esetleg) fölsejlik a magyar siker;

a negyedik mások éléskamráját számolatlanul tömné tele éhenkórász jöttmentekkel.

Csak a destrukció. Abban hisznek. Az a céljuk.

Sem olimpia, sem érző magyar néplélek nem kell. Snassz neki mind a kettő.

Mindemellett – nagyon óvatosan írom ide – ne vitassuk el tőle, hogy a maga módján talán még szereti is a hazáját. Jó embernek tartja magát. A hazájáért aggódónak.

Csak éppen annak azt az élhetetlen oldalát tartja élhetőnek, amit a többség – hál’Istennek – már egy párszor elvetett. Ezen aztán nap mint nap bosszankodik.

Le kell váltani a népet. Úgysem ér sokat az a sok gumicsizmás – sóhajt, s legyint.

Azért ilyen dühösek, rezignáltak, mert ő és eszmetársai éppen úgy vélik, hogy a művészethez, a hétköznapokhoz, a tettekhez és gondolatokhoz teljesen fölösleges magyarnak lenni. Magyarként gondolkodni. Van ebben az alapállásban valami homályosan groteszk, már-már nevetséges.

Hisz az ilyen, akinek a szabad tőgyön szívott tej a szája sarkára száradt, aki a korlátlan szabadságra esküszik, az eleve elveti a társadalmi rend fenntartásának szükségességét. A civilizációs vívmányok megvédésének fontosságát. Lényegében: önsorsrontásból jeleskedőn épp a gyermekei jövőjét ássa alá. Már ha van neki. Ha szükségét érzi a családalapításnak. Mi ez, ha nem öngyilkosság?

Elgondolkodtató azt is látni, a bőrünkön érezni, hogy a nemzetinek mondott oldalon is hányakat megérintett az évszázados jakobinus-kommunista-liberális agymosás. A kánoni tematizálás. Hibáztatni nem hibáztatom őket: nagy dózisban kapták, és látszólag nemes ügyekről, látszólag helyes elvekről szólt a tanítás. Szabadság, testvériség, egyenlőség. De csak látszólag.

Ugyanis a szabadosság az már nem szabadság. A testvériség sem azonos a testiséggel, és az egyenlőség fogalmát megeszi a fene, ha pusztán az hüvelyezhető ki belőle, hogy a transznemű vécék mellett megengedhető-e a hölgyek állva vizelése?

A XIX. és XX. század egyáltalán nem szépen, hanem tengernyi szenvedéssel igazolta, mivé válik egy társadalom, ha ordas eszmék apostolai hinthetik az igét.

Ma, ennek a demokráciának mondott köztes létállapotban a szabadelvű minden nap kicsit belehal abba, hogy szabadon beszélhet, írhat, mozgalmárkodhat, vagy netán tüntethet. Hogy emelet fővel, jobbára büntetlenül állíthat mindenfélét, amiről a közvélemény már megbizonyosodott, hogy hazugság.

Némelyik azt harsogja jó ideje, hogy nem szereti, – mi több! – megveti ezt a nemzetet. Nem érdekli a magyarság. Írtam volt, egy oka van ennek: azért nem érdekli, mert nem érti. Nem ebből a televényből magzott föl. Idegen anyagból merít, idegen nyelvet, kultúrkört majmol, ráadásul teszi ezt arctalan módon, csak a saját érdekei mentén. Az idegen – német, angol, amerikai, bárminemű – szabadelvű szellemiség áll hozzá közel, nem a magyar alapérzés. Persze, amikor ezzel szembesítik rögtön Kossuthot sikolt, meg 1848-ra hivatkozik, mutatná, hogy bezzeg azok is liberális elvek alapján akartak nagyot alkotni.

Ilyenkor fölnyerítek, s legszívesebben lobogó sörénnyel, fölcsapott farokkal futnék egy kört, mint a cirkuszi vezérmén, mert ekkora csúsztatás már több mint tévedés: ez maga a tömény hazugság. Mítosz, amivel még most is lehet hülyíteni kisiskolásokat.

Tudniillik Kossuth Lajos lehet, hogy liberálisnak mondta magát, mi több, szabadkőműves páholytag volt, de az akkori szabadelvűek nemzeti liberálisok voltak, ráadásul a szó akkori értelmében, ami azt jelenti, hogy ha kellett egy szál karddal, villogó tekintettel rontottak mindenre, aki rosszat mert mondani a magyarságra. Nemhogy közülük pöntyögött volna valaki a haza ellenében.

A maiaknak annyi közük van mondjuk Vasvárihoz, mint ateistának a Miatyánkhoz. Hasonló módon az 1827-ben létrehozott Nemzeti Kaszinót, az (akkori) liberalizmus sasfészkét sem ildomos egy lapon emlegetni a legcivilebbnek álcázott közösségi kocsmával sem. Mintha Vajdahunyad vára mellé kutyaólat képzelnénk.

A jó hírem a végére mégiscsak az, hogy bármekkora is lesz az elkövetkező időkben a hisztéria, csillapodófélben, takaréklángon fog üzemelni a sok szabadságot áhító bajnok. A hangjuk színtelenebbé, erőtlenebbé válik napról-napra.

Ennek a nemzetnek az idegen hang sosem lesz olyan zamatos, mint a magyar.

Ez viszont nekik rossz hír.  

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon