Ti egymás között magyarul beszéltek?

Hiszem, hogy sokunkkal megtörtént már az, hogy olyan élethelyzetbe kerültünk, hogy amikor valahol külföldön magyarokkal fújt össze a szél bennünket, akkor megmagyarázhatatlan okokból kifolyólag rögtön kedélyes csevegésbe kezdtünk.

Többedmagammal, nem is olyan régen, külföldön tartózkodtunk. Az nem is szorul különösebb magyarázatra, hogy egymás között, akár hol is legyünk, magyarul beszélünk. Talán az a mondat lett volna furcsa (sőt mi több, elítélendő), ha azt írom le, hogy nálunk ez nem így van, hanem alkalmazkodunk a többségi elváráshoz.

Úgy látszik, egy idősebb házaspárnak nagyon hiányoztak a magyar mondatok, és amikor a beszélgetésünkbe belehallgattak, mindketten bátran szólítottak meg bennünket. Látszott rajtuk, hogy barátkozni szeretnének, információt cserélni és mi illedelmesen válaszolgattunk.

Amikor már magunk mögött tudtuk a tiszteletköröket, a pár férfi tagja kedvesen megkérdezte tőlünk, hogy Magyarország mely területéről érkeztünk. Mondjuk, én kicsit zavarba is jöttem, hogy azt gondolta, magyarországiak vagyunk, és valami idétlen okból kifolyólag nyájas hangnemre váltottam és elmondtam, hogy jaj, nem, mi nem vagyunk magyarországiak, mi Vajdaságból érkeztünk.

Erre a férj, hogy igen, igen, gondolta is, mert erősebb akcentussal beszéljük a magyart (szóval minden erőlködésem hiábavaló volt), majd hozzátette, hogy persze, tudja, az Felvidék.

Mi kikerekedett szemekkel meredtünk rájuk és próbáltuk az erős (vagy már szigorúbb) akcentusunkkal megmagyarázni, hogy nagyon nem Felvidék, hanem épphogy Délvidék. Sőt, továbbmentünk, hogy nem Szlovákia, hanem Szerbia. Érti, Magyarországtól lefelé...

Ekkor már kínos volt az erőltetett mosolygás. De a házaspár beismerően bólogatott és a barátkozási kedv nem hagyott bennük alább. A következő kérdésen szerintem nem sokat gondolkodtak (mert ha csak egy kicsit is gondolkodnak, fel sem teszik):

- És ti otthon, egymás között magyarul beszéltek?

Nem b*****, mi eljövünk a világ másik végére, hogy néha tudjunk egymás között pár magyar mondatot váltani. És te amúgy mindig ilyen hülye vagy? - voltak az első gondolataim, de persze ezeket elnyomtam magamban. Az erőltetett mosolyt hihetetlen csalódottság váltotta fel. Ami engem illetett, én kész, feladtam. Csak szerettem volna, ha mielőbb befejeződik ez a csevegés.

Majd hallottam, ahogy egyikünk, aki amúgy a legkimértebb és legnyugodtabb személy közülünk, a világ legerőteljesebb és leghatározottabb hangján a kérdésre a következőt válaszolta vissza:

- Mi MAGYAROK vagyunk! - a szeme pedig szórta a parazsat.

Nem szeretem a kellemetlen, kényelmetlen szituációkat, és nem is akartam azt, hogy a vajdasági magyarokról rossz benyomással térjen haza ez a kedves házaspár, ezért újra erőt vettem magamon, hogy megmagyarázzam az ismeretlen érdeklődőknek, hogy mi mindannyian magyarul tanultunk, és ha beszéljük is a szerbet, meg azt legtöbbször napi szinten használjuk is, erős bennünk a magyar identitás és a mikrokörnyezetünk magyar. És ami a legfontosabb, mi mindig is magyaroknak éreztük magunkat. És egyértelmű, hogy magyarul beszélünk egymással, bárhol is legyünk, ez sosem volt és nem is lehet vita tárgya.

Aztán szétváltunk. Már nem emlékszem a szétválás pillanataira, hiszen egy számunkra nem olyan kellemes szituációból mindenki a lehető leggyorsabb módon kíván szabadulni. Nálunk sem volt ez másképp.

Dühösek voltunk és hosszú percekig fortyogtunk magunkban. Csóváltuk a fejünket, fújtunk, forgattuk a szemünket. Egyszerűen nem akartuk elhinni, megérteni azt, amit hallottunk.

- De hát nem volt bennük rosszindulat, egyszerűen csak tudatlanok voltak. - fakadtam ki.

És akkor megindult a lavina. Miszerint, mit gondolnak ezek magukról, meg legközelebb nem kell belemennünk a magyarázkodásba. Akárkiről is van szó. Mégis, hol élnek ezek? Még ha valami tizenévesekről lenne szó, akik nem tudják a történelmet, de ők már rég az ötvenet tapossák. Mi az, hogy magyarul beszélünk-e? Hát, hogy a fenébe beszélnénk? Máskor meg majd visszakérdezünk, hogy maguk Magyarország melyik területéről jöttek, mert érződik a lágy akcentus?! És igen, ha egymással magyarul akarunk beszélni, akkor el kell utaznunk több száz kilométert, hogy ezt nyugodtan megtehessük. Mert amúgy a magyar nyelv nem hivatalos nyelv Vajdaságban, ugye? Persze, ezt meg honnan tudhatnák... Meg azt, hogy mennyi magyar ember él a határokon kívül... És a nemzetegyesítés, a nemzetépítés semmit sem mond nekik?! Hiába tart már vagy egy évtizede?!

Csalódott voltam és szomorú. De ez az eset is alátámasztja azt, hogy minden egyes alkalommal ki kell állnunk magunkért. Egymásért. Magyarságunkért. És lehet, hogy a hasonló szituációk nem lesznek éppen kellemesek számunkra, de valahol azt is meg kell értenünk, hogy nekünk, kisebbségben élő magyaroknak, erőteljesebb a ragaszkodásunk a hovatartozásunkhoz, hiszen tudjuk, hogy a határokon kívül csak így maradhatunk meg.

És mindannyiunk dolga az, hogy ezt másokkal is megértessük. Az indulatok is érthetőek, de a célt sosem szabad szem elől veszíteni.

 

 

 

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon