A SZKÍTIAI PARADIGMA

Eddigi életem során elég sok gazemberséget láttam, tapasztaltam. Magam sem vagyok bűn nélkül, ez kétségtelen. Mégis, odáig nagyon ritkán vetemedtem, hogy a legyőzöttön még verjek egy sort. Nagyapám sintér volt, akár tőle is eredhetne az ars poeticám: döglött lóba nem rúgunk. Éppen ezért, ezt szem előtt tartva, megpróbálván levetkezve minden ellenszenvemet (úgysem sikerül teljes mértékben, előre tudom), azért mégis megkísérlem legalább némiképp a tárgyilagosság mezsgyéjén maradva összefoglalni a múlt vasárnapi magyarországi voksolás előtti, alatti és utáni történések ellenzéket illető tanulságait.

Teszem ezt az unott politológusi narratíva helyett például Kópé, vagy a Szemölcs Sógor silány epigonjaként. (Az a drága Kópé: ha ezt megérhette volna! Vinnyogva fetrengenénk a nyelvi sziporkáitól.)

 

Mint kezdetben vala az Ige, úgy vala április 8-án az esti órákig egy politikailag korrekt, liberális okos-szemüveg.

Ezen körösztül studírozta a rózsaszínű világot egy rongypokróc-szerűen összeszőtt társaság: dzangától üvegeschen tshillogó szeműek, rasztás fotelrambók, öjrópéer demokraták, junó, máj frend. E velejéig demoklata, nyugatosh éttermiségh, vidékieket közmegvetve („Orsós cigány Felcsútról”) már jó előre a voksolás tisztaságát vitatták. (Kéksisakosokat a Blaha Lujza térre!) Ploghlesszív lefolmista közgizdászaik, akiknek legjelesebbjei bronz fokozatú termékértékesítők lehettek az Amwaynél, a magyar gazdaság összeomlását jósolgatták. Közéjük keveredett pár belpesti elaggott műmájer: Heller anyó köldöktopban, a sörényét hullató Konrád, karöltve olyan fényesre csiszolt pengékkel, akik már a Heti Hetesből is kikoptak.

A márciust végigszenvedték, hol tanácskoztak, hol sajtájt tartottak mikrofonerdő előtt, szőtték a terveket, mint pók a hálóját, majd kezdték elhinni, amit hazudoznak, és már akkor látszott rajtuk, hogy a frizurájuk alatt komolyabb a baj, mint gondoltuk. Érdeklődve figyeltem őket. Olyan konzekvensen utálták Orbánt! Aranyosan toppantottak is hozzá.  

Néha kicsit előszeretettel románoztak, de a minap frissen és újfent letahózott határon túliak palicsi asztalánál – februárisban még – szépeket mondogattak: hogy örült nekik szegény joó Líviánk! Most megint jöttek volna a magyarok kenyeréhez. Hírlik ezúttal nem Palicsra bazíroztak, mert az útirányban sem tudtak már megegyezni, ráadásul teli az állatkert, meg a gazdi is kihátrálni látszik mögülük. Szétszaladt a ménes, csak a DK-s szamárcsődör elégedett. Lesz frakciója a Parlamentben és kígyózhat majd az országház büféjében viszkiért. Amott meg nincs píz autópálya-matricára sem. Emitt bedőlt a párt apanázsa. Együttéknél külön-külön is adóssághalmaz, a Jobbiknál 600 milla visszafizetési kötelezettség. LMP-ben hétfőről keddre virradóra már mindenki mindenkit perel. Vona Lisa mosolya lelohadt, coki pártelnökség, agyő parlamenti mandátum. Krisztina asszony hüppög, a macska Zázrivetz lágyékára borulva dörömböl. Egyedül Karácsony Gergely az, aki tovább ábrándozik a két és fél millió szavazóról, holott őt elnézve neki nincs két és fél millió agysejtje sem, nemhogy szimpatizánsa.

Világnézetileg értelmezhetetlenek voltak, és maradtak. Nem tudom észrevette-e, feltűnt-e valakinek, hogy a szocialista-liberális parádékon, nagygyűléseken mindig csupa MSZP, DK, Együtt, és PM zászlók voltak, míg a Jobbik demonstrációkon csupa Jobbik zászló. Ezzel szemben a Fidesz gyűléseken látni sem lehetett a tengernyi magyar zászlótól. Apró, nüansznyi a különbség. De már ez is sokat elárult április 8-a végkimeneteléről.

És most ott tartunk, hogy őkelmék megsértődtek. Bedurcultak. Elkezdték hülyézni a népet. Megsúgom: általában ez a hozzáállás nem szokott jól elsülni. Még ha nincs is az ínyükre a népképviseleti demokrácia ilyetén alakulása. Hát hogy is lenne az, amikor nem a demokrácia felkent bajnokai kerültek hatalomra. Mégsem kellene ettől is jobban eltaszítani maguktól az országot. Hisz már a lőtéri kutyát sem érdekli a véleményük.

Nem lehet meggyőzni őket. Olyanok, mint Bourbonok rükvercben, akik „semmit sem tanultak, és semmit sem felejtettek”, míg emezek semmit sem tanulnak és mindent elfelejtenek. Április 8-át követően is megy az áthárítás: a szétveretett ellenzék szerint tényleg ideje lecserélni a magyar népet.

A tökük tele van velünk, gumicsizmában elmaradott, iskolázatlan, tehetség híján vegetáló, vidéki, meg pláne határon túli magyar választókkal, velünk a „niggermajmot sosem látott parasztokkal”, ahogy egyik kedves Momentumos és-vagy Jobbikos polgártársunk kommentjében megfogalmazta. Ha netán nem hisz nekem valaki, olvasgasson kicsit az oppozíció megmondóembereinek publicisztikáiból. Hétfő óta nyíltabban vagy burkoltabban bennünket hibáztatnak, epébe mártott tollal gyaláznak, keseregnek. Még Kálmán Olga fogköve is lehullott.  

Nem, nem drága véreim. A magyar nép könyökén jön már ki, elege van a folyton belengetett reformjaitokból, váltókormányzásokból, amikor 4-8 évig valamit csinál az egyik, azt a másik lerombolja, majd megint csinálni muszáj valamit, amit az a bizonyos másik majd megint jól lebontana. Mert hogy azt hiszi, jobban tudja. Nem. Egy darabig most más lesz kipróbálva. Kell ehhez még nem ez az előttünk álló négy, de lehet, újabb nyolc év is, hogy a politikailag impotensek, az nemzet javát sokadlagosnak tekintők ne tudjanak mindent lenullázni, ahogy szokták. Bizakodva nézhetünk előre.

A butának semmiképp nem nevezhető Hérodotosz azt írta egykoron, hogy a szkíták azért a világ első népe, mert képesek megkülönböztetni a dolgokat. A jót a rossztól, a hülyeséget az értelmestől, a fontosat a lényegtelentől. Nem véletlenül vagyunk az utódaik.

 

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon