SZILVESZTERI BÚCSÚ A FEGYVEREKTŐL

Ne feledjük el a legharsányabb szilveszteri zsivajban se: véghetetlen csendben és szelíden
Isten most hajtja át csillagnyájait az óesztendőből az újesztendő mezőire.

Pilinszky János

Most, hogy átléptünk az újesztendőbe, végre megszűnt a petárdázások, tűzijátékok lármája.

Örülök neki. Kész polgárháborús hangulatot teremt ilyenkor a tömeghóbort. Épp olyan, mintha a környék összes idiótájának ekkor köszöntene be a születésnapja. Durrogások, ropogások, görögtüzek staccatojától hasad szilánkjaira a szilveszter éjjele. Hajnali négykor nemhogy aludni – pihentetőn olvasni sem lehet, mert vannak tökfejek, akik január elsején direkt negyed öt tájékán kezdenek lődözni, robbantgatni.

Az izgékony polgártársak zseníroznak. Ettől függetlenül zavartalanul dúl a köztereken modern korunk elmebeteg háborúja. Ez a háború éppen olyan infantilis, mint akik művelik. Szándékosan nem azt írtam, „vívják”. Ez utóbbi fogalom ugyanis sokkal nemesebb belbeccsel bír, semmint azt mindenféle érdemtelen ringy-rongyokra használni illene.
Próbálok a jó öreg Mikszáthra figyelni, vagyis parasztosan: koncentrálni, de hiába akad meg a szemem a „kozákcsalma gólyafészek” szívmelengető képszerűségén, hamar visszaránt a rögvalóság őrületébe a sarkon túlról golyószóró-szerűn fölugató ribillió.

Bele-belerezdül az ablaküveg a detonációkba. Kiesik a könyv a kezemből. Odakint meg tombol a szép új világ kromoszómátlan selejtje. Az ilyeneket már kisded korukban sem ártott volna lemészárolni, csak hát mostanában deficitben vagyunk a Heródeseket illetően. Pedig igény lenne rájuk. Így kénytelen vagyok a fogam között szűrt szitkokkal illetni az összes buli bárót.
Tényleg úgy gondolom, hiánypótló, módfölött hasznos, egyéniséget érlelő időtöltés lenne az efféléknek egy pár hónapos gyalogsági kiképzés.

Tanulják meg mi az éles lőszer.

Tudjanak különbséget tenni harckocsi és harci jármű között. Hajigáljanak a maguk ásta lőárokból saját kezűleg élesített kézigránátokat, és utána hüledezzenek, tapasztalják meg a pusztítás iszonytató erejét. Azt például, hogy mire képes egyetlen egy közönséges 7,62-es karabélytöltény, ami – ellentétben az akciófilmek szofisztikált öldöklésével – komplett testrészeket szakít cafattá az emberből. Aztán hat-nyolchónapnyi vegzatúra, fegyverpucolás, folyamatos gyakorlatozás, sűrűn ismétlődő lőtéri tesztelés, a téli-nyári terepen teljes menetfelszerelésben végrehajtott rutin lövészeti praxis fölmérései után, ha még valamelyiknek lesz kedve közülük salétromszag közepette durrogni, akkor tegye. Jó eséllyel legalább az ujjai megmaradnak, nem úgy, mint azoknak a szerencsétlen flótásoknak, akiket évről-évre hetekkel korábban int, figyelmeztet a komplett média, és mégis minden év január elsején a megszületett első gyermek utáni hírhasáb az övéké.

Mármint, hogy hol robbant föl velük valami pirotechnikai szarság, és a baleseti sebészeknek mennyit sikerült megmenteniük a kezükből, vagy a szemükből.  

Sosem fogom megérteni, miért van szükség arra, hogy a szórakozni vágyó sokaság frontvonalakhoz hasonlító miliőben tomboljon át a következő naptári évbe.
Mennyivel emberibb lenne, ha a mostanság őrjöngőket megtanítaná valaki az artikulált önkifejezésre! Arra, hogy minden pirotechnikai csoda, csillivilli effektus, turbó decibel hanghatások nélkül is meg lehet találni az ünnep értelmét, jól lehet magunkat érezni.

Igen, a régiek is kerepeltek.

Ostorral csördítettek, amikor búcsúztatták az óévet, riogatták elfele a telet, vagy szüretkor nagyon berúgva a seregélyek miatt aggodalmaskodtak. De emellett énekeltek, kántáltak, versikéket, rigmusokat mondtak, tudtak táncolni egymaguk és párban, mert meg merték fogni a nők derekát, a szemükbe tudtak nézni. Ha azokra a „duhaj” ünneplőkre gondolunk, majd a maiakra vetjük szánakozó tekintetünket, hamar belátjuk, hogy bizony az evolúció egy ideje rükvercben farol visszafelé.
Iparkodnék kijelenteni, nem pusztán az újévi rongyrázásból van elegem.

Ugyanilyen hévvel zsigerből elutasítom a Szent Istvánkor szokásos tűzijátékot is. Nem azért mert drága. (Egyébként az. Pénzkidobás, ha engem kérdeznek. Viszont ódzkodnék tőle, hogy bármiféle művi úton létrehozott égi látványosság, vizualizált csoda tőkéjének ellenértékét elkezdjem például lélegeztető gépekben számolni: ezt megteszik helyettem mások. Zömmel azok, akiknek az országlásuk idején – épp az imént olvastam – Magyarországon hat (6) darab mentőhelikopter volt, s mind a hat darabot egy osztrák cégtől bérelte a magyar egészségügy. Hangsúlyozom: a légi járművek csupán bérlemények voltak. Azok a gépek osztrák felségjelzés alatt szolgáltak, ami a kisebb baj. A nagyobb, hogy csak nappali körülmények között lehetett őket használni. Tehát sötétedés után már nem volt tanácsos súlyos autóbaleset sérültjeként eszmélni. „Tetszett volna naplemente előtt karambolozni.” Most, a „nácifasiszta Fidesz-rezsimben” kilenc (9) mentőhelikoptert lehet országszerte bevetni. A legmodernebb típusúak, éjjellátó készülékekkel, s akár hiszik, akár nem, egytől egyig állami tulajdonban vannak. Csukom a zárójelet, ámbár lenne még mit összevetni a demokrácia fölkentjeinek eldorádója és az orbáni diktatúra alatt nyögő éveknek a statisztikáiból.)  

Az eddig leírtakból is kitűnik: egyszerűen nem szeretem fény- és hanghatásokkal járó csinnadrattát. Lefogadom, ezzel nem vagyok egyedül. Ahogy nagy tételben mernék arra is fogadni, hogy a minap röppentyűket eregetők, robbantók, pukkantók között akadtak szép számmal kutyatulajdonosok. Éjjel – ugye – a frászt hozza a jószágra (a sajátjára lehet nem ő, hanem valaki hasonlóan érzékeny lelkű „kutyusos gazdi”). Nappal majd megint ott nyalja a valagát, sétálni viszi a reszkető blökit. Annak meg az éjszakai székrekedéses sokk után még napokig nem lesz kedve lekuporodva könnyítenie magán. Nem baj. Majd elviszik kutyapszichológushoz. Annak is kell élnie valakiből. (Piacozó öregapám mondta, hogy addig nincs baj kisfiam, míg minden reggel fölkel egy bolond. Ez a mai kor aranybánya. Szakajtóval méri a hülyéket, szegény tata nem érhette meg. Mekkora szerencséje volt!)

Január másodikán, dél körül írom mindezt. Elült a zaj. A vihar utáni csöndben megint jó. Épp egy fogadalom érlelődhet meg bennem – ha már új az év, legyen új a fogadalom is.
Soha többet nem akarom lakott településen, városban megvárni az óév végét! Most leteszem a nagyesküt, nyilvánosan: idén december 31-e a kishomoki tanyámon fog érni. Ott majd a kemence mellett, a vadakácos liget közepén, a csillagos ég alatt lesz nekem eztán az ünnepem.

Isten engem úgy segéljen!

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon