A sokadik kakasszó

Vasárnap, ma választ Európa.

Meg sem tudom számolni, eddigi életem során hányszor kerültem urna rés közelébe. Szavaztam lila, sárga, kék meg fehér cédulákkal, tán zölddel is. Szavaztam kézzel, és egyszer lábbal is, amikor tartalékos katonának invitáltak Eszék alá, hogy a pár évvel korábban megismert Andjelko cimborámra, meg az övéire lődözzek. Inkább dobbantottam.

Förtelmesen sokszor kérték már a voksomat. Eleinte, a lefüggönyözött fülkében még rágtam kicsit az örökíró végét. De a kilencvenes évek elejétől kezdődően már ugyanazon az ösvényen vagyok. És ha az Ég megengedőn viszonyul hozzám, még egy darabig most már ezen is maradnék. A bölénycsorda is egyazon csapáson szokott haladni.

Vasárnap tehát választás elé állítják a kontinens lakosságát. Férfiasan bevallom: nem ver ki a hideg veríték, hogy például Portugáliában kiket fognak Brüsszelbe delegálni. És akkor sem fognak lázrózsák gyúlni az arcomon, amikor a Horvát Parasztpárt (HSS) – ha egyáltalán lesz egy befutója is! – a Néppárt (EPP) frakciójából átül a Zöldek közé. Én már azon sem lepődnék meg, ha Vona Gábor a Magyar Mozgalom kampány-szemöldökévé válna. A nagy rácsodálkozásaim időszaka tovatűnt. Helyette derűs bonhómiával figyelem, mi zajlik Magyarországon. Megy a világ, forog a kereke, kopik ilyenkor már az ember, ám a testi sorvadást kompenzálja a felgyülemlő tapasztalat – amit, ha ésszel használunk –, hamar világos lesz, hogy ki az, aki megérdemli a szavazatunkat, kinek pediglen: coki.

Nézem őket a tévében.

Becsületességgel talpig beoltott urak és hölgyek fognak megmérettetni, akárki láthatja. A pártok meleg szavakkal ajánlgatják őket. Ki-ki a saját fészekalját. Szép ez a bajtársias hangnem. Amúgy menten elvásna a pátosz, ha egynémelyikről leírná valaki az igazat.

Nagyjából tehát tiszta a kép. Egyik oldalon egy rendpárti, világos jövőképet nyújtó, érthető és vállalható holnapot festő, ok-okozati összefüggések mentén politizáló, és emiatt sikeres, valamint egységes tömb helyezkedik el.

Ez a sikeresség a riválisaik szemében a legnagyobb szálka.

Gyűlölik is emiatt őket, elég rendesen. De hát mit ér a haragjuk, hatalom nélkül? Ezt a konzekvenciát rajtuk kívül csak az oázisok kutyái nem értették még meg. Ettől a karaván még halad, a Próféta növessze nagyra a szakállunkat. A fenti bekezdésben tárgyalni kezdett másik oldal, noha tirki-tarka, egyben közös a nevezőjük: Orbán Viktor nélkül azt sem tudnák pontosan, hogy mi ellen vannak. S mivel ebből a dacból táplálkozik minden gondolatuk, a tagadásból, ugyanakkor a valami mellett pedig képtelenek létezni, így be is zárul az ördögi kör.

Ha egymaguk kevesek, akkor nyugati elvbarátaik sakálkórusa is vonyításba fog. Számomra, meg még sokak számára ilyetén – vállalhatatlanok. Szalonképtelenek. Non fréquentable – mondaná a jó Alain Delon, aki nem ma jött le a falvédőről, a szakmai elismerését sem céllövöldében nyerte, és a mögötte maradt nyolcvan év alatt kiismerte az egész falkát.  

Ettől még lesznek, akik bizalmat szavaznak nekik. Ez sem baj.

Persze, félbolondok mindig akadnak. Jó magyarországi libertinusok előbb hintalónak definiálják önmagukat, aztán elringatják magukat. Álmukban Európai Egyesült Államokról, transzgender toalettekről, meg egy olyan szavazócéduláról álmodnak, amin mindössze egyetlen rubrika lesz, és azon majd csak a niXOrbán-t lehet beikszelni. Ilyen wishful thinking az, hogy Európának szüksége van sok tízmilliónyi éhenkórászra, ingyenélőre.

A szemük előtt zajló folyamatokat hazudják nekünk nap mint nap. Ugyanis mostanra nem babra megy a játék. Etnikumok, civilizációk, vallási és más egyéb ideológiák mentén zajlik a küzdelem. Ne higgye azt bárki, hogy ezek a nyakunkra csődített muszlim hódítók, lányaikat, asszonyaikat, anyáikat otthagyva, milliónyi afrikai migránssal ráerősítve nem azzal fogják kezdeni, hogy a fehér Európa nyaki ütőerére teszik a handzsárt. Mert azzal fogják – már nem is kezdeni – folytatni. Ha engedi nekik, a szabadelvű és/vagy szocialista brüsszeli „elit”. Ezek a gazemberek még most is azt hiszik, hogy utánuk jön az özönvíz. Pedig az már előttük jár. Ezt csak azok nem akarják tudomásul venni – vagy nagyon is tudják, csak galád módon elsunnyogják – akik naponta mentegetik, pátyolgatják őket. A humánumot emlegetik azoknál, akik egy teljesen más elvi-morális közegből buszoztak el a latin betűs helységnévtáblákig. A pálmafás oázisból, ahol törzsi szinten reked meg az identitás, ahol a két-háromezer éves vérbosszúk ököljogán szocializálódtak. Nem érdekli őket sem a demokrácia, sem a pluralizmus. A fegyverek igazában, az erő szavában hisznek. Makacsabbak, rafináltabbak, erőszakosabbak, összetartóbbak hisz egybe kovácsolja őket az istenük parancsa meg a prófétájuk szava. Ösztönzőleg hatnak egymásra.

Európa meghülyült fele mindezt közönnyel nyugtázza. Tovább papolnak. Közben a leghangosabbak egyike – a Transparency International – nem hajlandó felfedni, ki pénzeli. Érdekes szituáció ám, amikor a Transparency tiltakozik a transzparencia ellen. Amott zokogva lemond a brit Teréz anya, Németországban állami szinten beismerik, hogy immáron aggasztó méretű az antiszemitizmus, nem ajánlják a kipa viselését az utcákon, meg a köztereken. Azt már szemérmesen elhallgatják, hogy Kohn bácsi sábeszdeklije épp a Merkel által odacsődített agysebészeknek és programozó szakembereknek nem szokott tetszeni. És a végtelenségig sorolhatók a példák.

Mégis. Egy úristennek sem hiszik el balliberális közegben, amit látnak, és az ellenkezőjéről akarják meggyőzni a világot. Azt a világot, aminek vastagabbik fele köszöni szépen, de nem kér sem az eszméikből, sem az illúzióikból, sem a vállalhatatlan irányvonalukból. A félbolondok annyit érnek pont, mint egy ketté szakított papírpénz. A kutya sem tud velük mit kezdeni.

Egyedül röhögni lehet rajtuk, hogy komplett az agyukra ment az Orbán, és már izélés közben is a Fideszre jajonganak. Érvük persze egy darab se szokott lenni. Csak a régi klisék. Tűt, lemezt három ciklus óta nem cseréltek. Majd most néhány díszdzsokéjukat alighanem menesztik. Uccu pajtás. Akinek volt egy kis esze, az még időben elhagyta őket. Akik maradtak a balliberális térfélen, azokra pedig érvényes a jó öreg Woody Allen mondása: „nem szívesen lennék olyan klub tagja, amely befogad engem”.

A nagy többség vasárnap, ma ismét szívesen megtagadja majd őket, a sokadik kakasszóra.

Kukurikú!

 

 

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon