Sámán, sámán – halgassá’mán!

Magyar Szó/Tanjug/Tanja Valič

Hogy a minap, múlt pénteken, a szerb hadsereg 2200 katonája verte a díszlépést: még hagyján. Fájjon az aszfaltnak. Az sem gond, ha a batajnicai katonai reptér legszűkebb stratégiai vonzáskörzetében, tehát Novi Pazartól Nagykikindáig akad még 130 páncélos, amikből szorgos kezek nem lopták ki az akkumulátort, s amiket be lehet röffenteni egy katonai parádé erejéig.

(Hadügyekben illetékes belgrádi ismerősöm szerint egyébként is jobbára csak az olajzöld SMB zománcfesték tartja egyben a járgányokat. Sokat nem ajánlatos csiholni, noszogatni a kasztnikat, mert félő, hogy némelyik önjáró löveg, harci csapatszállító, vagy terepjáró önmagától esne széjjel.) Felőlem röpülhet harminc alig azonosított tárgy is a levegőben, hívják bár helikopternek vagy MIG-29-esnek.

Én még ott tartok, ahol a talaj mélyen tisztelt francia akadémisták hajdan: ami nehezebb egy jól megrakott szénásszekértől, az nem emelkedhet a levegőbe. Nem kell a jó francúzoknak bizonygatniuk, ezt – elhiszem. Ez nálunk Bácskában kísérlettel igazolt tétel. Tapasztaltam. Egyszer már borultunk szénahordás idején a dűlőút árkába. Ráfos kocsival. Persze, olyan nagyon-nagyon magasra nem emelkedtünk, s noha repültünk, elmaradt az igazi repülés élménye. De így is máig elevenen élő kalandban volt részünk, miután konstatáltuk, hogy a ülés alatti kasban vitt pálinkásüveg nem tört össze.  

Ebből kifolyólag – szó szerint… – nekem mutogathatják a jóindulatú emberek az égen kondenzcsíkot húzó szárnyas, szuperszonikus gépcsodákat: nekik sem hiszek, de a szememnek sem.

Előbbiekben nincs bizodalmam, mert a jóindulat – mint alaptermészet – odaveszett, nagyjából az utolsó pödrött bajszú katolikus pappal egy időben. A szemem meg már régtől csak kiszúrni való, olyan rossz, sajnos. Mégis azt kell látnom, hogy Szerbiában, ha nagyon muszáj, a külsőségek kedvéért táguló orrlyukkal ugrik a vezetés, valahányszor a rongyot kell rázni a világ előtt.

Tudom, fontos egy népnek az önbecsülése.

Az is világos, hogy a szerb barátaink szeretik önmagukat mindenkitől kicsit dicsőbb katonai múlttal illetni. Örök ellenállónak. Büszkének, függetlennek. Legyűrhetetlennek. Hol csetniknek, hol partizánnak. A Balkánon csereszabatos foglalkozások ezek. Ilyenkor csak annyit szoktam jó szívvel ajánlani, hogy tessenek szívesek megtekinteni a budai vár XVII. századból fönnmaradt zsoldkönyveit. Azokat lapozgatván tél-túl a szeldzsuk tisztek, az előemberek között találni török nevűt. (Jobbára ők is kikeresztelkedett, muszlim hitre áttért szlávok, úgynevezett bosnyákok voltak, naná.) De a többi? Csak úgy hemzseg a sok lúdtollal kanyarított -vics, -mity a családnevek végén. Alighanem volt az a pénz, konc, zsákmány, amiért megérte a kontyost szolgálni. Ahogy megérte Bécsnek is gazsulálni.

Az első világháborús szerb hadi múlt

kétségkívül hozott egy szélesebb körű reputációt, meg aztán jó biznisznek bizonyult: a szétmért Monarchia placcaiból vastag osztalékot gurított. Ám én sosem hívnám világra szóló diadalnak azt, ha egy kocsmai pofon után az ellenfelem utcákon keresztül üldözve, télvíz idején végül belezavarna a jeges Tiszába. Akkor már inkább az Adria és Korfu, bocs.

A második nagy háború végkicsöngése

sem egyértelmű, noha ma, október 20-án éppen Belgrád felszabadulásának 73. évfordulójára fújja a rezesbanda, rázza a bojtos botját a tamburamajor, és a komplett szerbiai politikum pulpitusa előtt csattog el az ünneplő gárda. Vucsity oda is nyilatkozott a minap egy jóízűt, hogy a 10 MIG-29-esből álló szerb légierő önmagában több mint amit az összes volt Jugoszláv utódállam egy kalapba tudna rakni. Bizakodón hozzátette: le van zsírozva hat új helikopter beszerzése is, ami – tegyük a kezünket a szívünkre – úgy hiányzik ennek a szegény, legatyásodott országnak, mint a Szaharának hat rozmár.

Mindhiába magyaráznánk, hogy a szerb haderőnek csak annyi köze volt Belgrád fölszabadításához, amennyi német statiszta valós vére elfolyt az Otpisani-széria forgatásakor. (A Kádári magyar televízióban A belgrádi fiúk címen futott, mint szocialista vadkeleti sorozat.)

A néhai Jugoszláv fővárost ugyanis, ha nincs a Vörös Hadsereg hathatós támogatása, – ismerve a balkáni praktikus észjárást –, még ma is Berlinből akkreditált birodalmi gauleiter igazgatná.

De hát Szerjózsáékat, Vologyáékat és Ivánt nem lehetett visszafogni, annyian voltak, mint az oroszok általában, és nyomultak a nácik után, akik olyan fejvesztve menekültek előlük, hogy Zentánál például, az akkori piactéren, az ámuló bácskai parasztok gyűrűjében reggeli tornáztak szépen, utána fogat mostak, és csak aztán ragadta el őket megint az életösztön pánikja, a menekülésvágy.

Innét már érthető, miért kapott a belgrádi diadal kapcsán VIP páholyt Putyin bizalmasa, Szergej Kuzsugetovics Sojgu hadseregtábornok, civilben orosz védelmi miniszter. Jussa volt rá. Nem egy-két szovjet katona csontjai porladnak a Száva és a Duna találkozásánál. A tábornok úr képét látva menten gyanút fogtam. Nekem a szeme sem állt jól. Kicsit szétnéztem, kefél-e, miféle? Nem tévedtem. A mongol határ menti kuzseget törzsből származik a generális, s a kelet-szibériai Csadanban látta meg a napvilágot, ahol minden jurta-sarkon nem jurta-lányok állnak miniszoknyában, hanem egy-egy sámán révül jó pénzért dobot verve. Ezek a szent emberek, megszállott mágusok a saját praktikáikkal képesek a szellemvilággal diskurálni, bárkire ráolvassák a jó szerencséjét, leveszik a rontást, és elűzik a bajt, a nincstelenséget.

Így már világos, miért udvarolta körül Belgrád a drága Sojgu tábornok urat.

Reméljük, nem felejtette otthon a maszkját meg a dobverőjét.

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon