Önjelölt megmondóemberek

Én például szeretem a nyarat. No, de nem azért, hogy az egész évben szorgosan összegyűjtött pénzünket – a legjobb esetben is – 10 napig sós vízben áztatásra váltsam be.

Én a vajdasági nyarat szeretem.

Már pörköli a nap a bőrömet, izzadva tekerem a bicajt és nyelvet lógatva érek be a munkába, a klíma távirányítója után kapkodok sebesen, de valamiért mégis könnyebben vészelem át a munkanapokat.

A munkaasztalomon van egy asztali naptár, amibe ma már nagy előszeretettel és gondossággal jegyzem fel a munkafeladataim mellett a vajdasági magyar rendezvényeket is. Imádom, ahogy a nyári hónapokat elnézegetve hemzseg a feljegyzésektől a naptáram. Különböző színekben tündökölnek a kulturális rendezvények, a falunapok, a palacsinta vagy éppen lángosfesztiválok, a parasztolimpiák, a birkanyíró- és paprikásfőző versenyek, íjász találkozók, kézműves vásárok, az új kenyér ünnepe, Szent István napja és még sorolhatnám.

Vajdaságban egy hétvégén sem lehet unatkozni nyáron.

Imádom a zsongást, a vidám embereket, az igazi magyar ízeket, a magyar konyhát, a magyar nótát. A gyerekek önfeledt örömét, ahogy majszolják a kürtőskalácsot, ahogy boci szemekkel néznek a szülőkre vattacukorért. A családapákat, ahogy élvezettel kortyolnak bele a jéghideg sörbe, levezetve a heti stresszt. Ahogy büszkén szemlélik az anyukák a boldog csemetéik rohangálását és mosolyogva nyugtázzák, hogy legalább aznap nem lesz gond az alvással.

Találkoznak a rég nem látott ismerősök. Biccentenek egymásnak, a kedvesebb ismerősök beszélgetnek is. Sokat, sok mindenről. Beszámolnak az eddigi dolgok alakulásairól az életükben, a jó dolgokat talán kicsit fel is nagyítják, a rosszakat meg nem emlegetik. Ez így is van rendjén, azt hiszem.

Hogy ezeken a rendezvényeken vannak-e politikusok, közéleti személyek? Biztosan, de én nem őket látom. Nem miattuk megyek.

Hogy vak vagyok-e? Nem hiszem.

Hogy elfogult lennék-e? Hm, nem tudom.

Elfogultnak lenni azt jelenti, hogy együtt érzek a szervezővel, amikor hatalmas energiával, hosszú heteken át szervez egy szabadtéri programot és azt elmossa az eső?! Vagy amikor átérzem azt a szomorúságot, amivel ő szembesül az időjárás kiszámíthatatlansága miatt, és olykor idétlen szavakkal vígasztalom őt? Mert ezt csak az tudja, aki maga is szervezett közösségi rendezvényeket. És most nem kerti partira gondolok a szűk család számára az udvar hátsó részében.

Szóval, ha mindez azt jelenti, hogy elfogult vagyok, ám legyen. Vállalom.

És engem az sem zavar, ha falunapkor kihajtják a traktorokat. A régieket is, meg az újakat is. Miért kellene, hogy zavarjon? Ez a valóság, nem? Eddig az volt a baj, hogy biztos csak a párt közeli emberei nyerhetnek a Prosperitati pályázatain, amikor meg az emberek orra elé van állítva szó szerint az eredmény, akkor meg magamutogatásról esik szó, egyesek szerint. Nah, ez is egy jó példája annak, hogy ilyen az, amikor valaki gyűlölettől vezérelve dobálódzik szavakkal, mondatokkal. Milyen jó, hogy ilyen tűpontossággal elemző, őnjelölt megmondóemberek is vannak.

Persze, szót ejthetnék még a topolyai fociakadémiáról is. Amikor arra van utunk, tátott szájjal bámulom a gyönyörű épület-komplexumot. Annak építésekor, megnyitásakor is kígyót, békát mondtak a megálmodókra. Azokra az emberekre, akik nem hogy csak megálmodták a létesítményt, de meg is valósították álmukat. Na, és akkor mit csináltak ezek az elemző (vagy kutató) emberkék? Lenézték a labdarúgás minden esetleges formáját, becsmérelték a topolyai csapat erősségét, talpraesettségét, nyerni akarását. Elkezdték számolgatni, hogy mennyi magyar nevű játékos rúgja a bőrt a klubban. Aztán már a magyar nevű intézményvezetőkre is negatív jelzőket aggattak. Mert csak.

Na és mi történt? Májusban minden jó érzésű vajdasági magyar ember elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában a büszkeségtől, amikor a topolyai TSC lett a Szerb Labdarúgó Első Liga bajnoka. Nem kis eredmény, ugye? És milyen rövid idő alatt.

És igen, a labdarúgásnak is van közösségformáló, közösségmegtartó ereje. A topolyai TSC-nek pedig egy kitartó és elkötelezett szurkolótábora. A szurkolótábor önkéntes alapon működik, a foci iránti és a vajdasági magyarság, a közösség iránti szeretet tartja őket össze.

Például amikor én olvastam róluk, büszkeséget éreztem. Azt éreztem, hogy végre kezdünk kilépni az árnyékunkból és a jó dolgokat elfogadjuk. Hogy az emberek érzik a közösséghez tartozás fontosságát, és hogy mindenki ott tesz hozzá a közösségünk erősítéséhez, ahol tud, és abban, amiben megtalálta önmagát. Jó érzés az, hogy megannyian kiállunk és buzdítjuk, bátorítjuk a vajdasági magyarokat.

Mert én innen, Vajdaságból mindezt így látom.

És egy cseppet sem sajnálom azt, hogy nem a gonoszság, a rosszmájúság és az aljasság vezérli a mondataimat. Boldog a lelkem, hogy mondataimban nincs gúnyosság.

Igaz, nekem az undokság sosem volt a kenyerem. Talán azért, mert jó emberekkel vettem magam mindig is körbe, olyanokkal, akik aktívan is tesznek a közösségünkért. És az is lehet, hogy talán ennek köszönhetem azt, hogy kiegyensúlyozott, boldog életet élek.

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon