Népfogyatkozás

Most, hogy a délvidéki magyarságnak az általunk lakott területek elnéptelenedése, az elvándorlás vált az egyik legfájóbb létkérdésévé, furcsa lenne bármiféle optimista hozzáállással előrukkolnom.

Mégis azt teszem.

Mindazonáltal szólok: okoskodni nem akarnék. Se fölhatalmazásom, se kedvem hozzá. (A világítótornyok bölcsessége csak maradjon meg az újvidéki, szabadkai éttermiségnek. Elvégre azért képzelik magukat egy-egy világítótoronynak, mert az olyan egyedi valami. Jó nagy, és messzire látszik a fénycsóvája. Csakhogy közelről nézve az efféle impozáns építmények oldalába a kutyák szoktak odahugyozni, messziről meg minden épeszű hajós ember igyekszik elkerülni az összes világítótornyot.)

Ódzkodok tehát attól, hogy bárki helyett igaz utat mutassak, vagy varázspálcás probléma megoldó legyek.

Nem vagyok. Senki sem az. (Kivéve a már említett phároszainkat, akik facebookról be-bekurjantják a tutit a vajdasági magyaroknak. Elég hozzá ügybuzgón a Mérce.hu-t, a 168 órát, az Alfahírt vagy a Népszava veretes cikkeit posztolgatni. Páros napokon a szerb elnököt, páratlanon Orbánt fikázni. Azt hiszik, attól mindannyiunknak jobb lesz, pedig nem. Tulajdonképpen ez nem érdekli őket. Mi sem. Az efféléknek önmagukon kívül az égadta világon más nem érdekes. Csak azokra a furcsa, suttogó hangokra a fejükben, arra összpontosítanak. Meg pusztán a beteg lelkük a fontos nekik. Annak békéje végett nap mint nap virtuálisan sercenteniük kell egyet. Kipipálva az aznapi világmegváltó sápítozás. Aztán indulhatnak zabálni valahová.)

Szerintem azért ettől mintha bonyolultabb lenne a világunk.

Hogy a külföldre mehetnék érzése kire, mikor, és miért jön rá: embere válogatja.

Ebből képletet gyártani legalább akkora hülyeség, mint egy politikai formációt kizárólagos bűnbakká tenni olyan valamiért – az elvándorlásért –, amire sehol a világon, de legalábbis a térség államaiban országos szinten sem sikerült még adekvát választ adni. Tudom, nem mentség, hogy „fogyik a szerb, meg fogyik a román is”.

„Fogyik” biz’ itt mindenki. Másokon idegeskedni dőreség.

Amikor minden kötél szakadna, érdemes arra gondolnunk: volt már ettől rosszabb is. Túléltük? Igen. Meggyőződéssel vallom, hogy soha nem fog magyar nélkül maradni sem Bácska, sem Bánát. Szerémség legyen a példa: tőlünk jóval lehetetlenebb körülmények között is írmagja maradt a népnek. Mi több: manapság mintha megint szárba szökkenne az ottaniak öntudata. Gyönge eredmény, fanyalognak a már emlegetett némelyek. Az. Kicsi. De mégiscsak siker.

A folyamatos lamentálás helyett inkább az efféle kis lépések sikerén kellene dolgozni. Amazónia őserdője égni fog jövőre is. Valószínűleg nélkülünk, méghozzá úgy, hogy rohadtul nincs és nem is lesz rá befolyásunk. Ríni ríhatunk miatta. De könnyekkel még nem oltottak el egy kéménytüzet sem, nemhogy százezer hektár lángoló dzsungelt.

A világmegváltás a legkönnyebb!

A jó messzi, elvont dolgokon kedvére filozofálhat bárki.

Nem egy átvirrasztott éjszaka, kocsmai balhé igazolja: a politikát szakérteni igazából mindenki tudja. A sokadik feles után összeszámolni is nehéz a nemzet hirtelen kigyúló vezénylő csillagait. Ám mikor cselekvésre kerülne a sor, amikor tényleg oda kéne állni a gátra, akkor híre-hamva sincs a véleménylegényeknek. Nem is a tökéletes, hithű állampolgári magatartás miatt reklamálok, hanem a minimális szándékot hiányolom a tisztességre, az ország, a nemzet sorsával való törődésre. Mert az uszításon és a hőzöngésen kívül mással is kéne foglalkozni. Biztos csak ízlés dolga, ki mit tart politizálásnak. Szerintem, ami nem smafu, hogy át tud-e valaki lendülni a köldöknézésen, le tud-e tenni valamit a közösség asztalára, vagy pusztán szavak szintjén játssza a forradalmárt és valójában az első puskadörrenésnél összerosálja magát.

Dobó is azt vallotta, inkább kevés oroszlán, mint sok nyúl.

Itt van például Hemingway.

A balos-szabadelvű „elit” olyan büszke rá. Azt már nem szokták emlegetni, hogy a mojitó koktélok istenkirálya is gyorsan retirált Kubából, amikor Castro terepzöldben begurult Havannába. Pedig a puding próbája az evés lenne. Miként a Nobel-díjas író, úgy a mai szabadelvű vitézek is csak elméletben, mások rovására tudnak komcsik és/vagy liberálisok lenni: nem kíván törlendő. (A mieink is egyből kapitalistává váltak, ahogy egy mód lett rá.)

Hogy kérhetnénk rajtuk számon az elveket, az állhatatosságot, ha egyszerűen hitük nincs, a meggyőződésük meg csupán annyiban összegezhető, hogy borzasztóan fájlalják, amiért nem ők vannak hatalmon.   

Nem tudhatom mi lesz velünk tíz-húsz-harminc év, vagy akár fél évszázad múlva. Ám egy valamiben kőkeményen hiszek: nem a közösség számbeli sokasága, hanem sokkal inkább a megmaradottak emberi minősége fogja meghatározni a délvidéki magyarság jövőjét.

Népfogyatkozás tanúi vagyunk? Annak biza. Ám miként a napfogyatkozáskor újból győz a fény, úgy nekünk sem kell a teljes sötétségtől tartanunk.

Bárhogyan is szeretnék az ellenérdekeltek: nem leszünk Alkonyzóna.

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon