Nekemisták

Számomra a rendszerváltozás még nem ért véget. Több szempontból is mostanáig tart a régi, átkos éra. Ha az összes okot föl kéne sorolnom, nem egy átlagos cikket, hanem komoly tanulmány lennék kénytelen írni. De mivel nem én vagyok a napfény, a mindent bevilágítás képességét meghagynám másoknak. Végtére is, a rendszerváltozás minőségi, tényleges bekövetkezése teljesen személyes ügy. Egyes igénytelenebb, közönyösebb embertársaink szerint megtörtént. Nincs mit filozofálni rajta. Ahogy kezdtem: szerintem meg nem.

Csak kapásból hadd idézzek pár ellenpéldát arra, hol csorbul még manapság is a demokratikusnak kikiáltott közéletünk. Említettem, a diagnózis korántsem lesz teljes. Viszont ki-ki kedvére hozzátoldhatja a saját észrevételeit. Elvégre másoknak is intim, perszonális ügyük a demokráciának nevezett „izé”, amivel a nyugatos társadalmi, politikai közállapotot szokás fölcímkézni. Pusztán amiatt, mert ebben a fogalomban – a demokráciában – mint a tökös-máskos rétesben ott van minden. Emberi méltóság, jogok, esélyegyenlőség, szolidaritás, az egyéni szabadság meg egy csomó minden, amelyek – elvileg – egy ember kiteljesedett létnek az értékeit szavatolnák. Genau. Szavatolhatnák – ha.
Amennyiben ezen értékek nem az elmismásolt tökéletlenségtől lennének kurtítva.

Itt van például a kisszámú anyaországi, meg az itthon immáron gyakorlatilag nem létező magyarnak mondott, hajdan mozgalmasabb napokat látott ellenzékünk. Demokraták, baloldaliak, liberálisok – állítják ők. Ezzel szemben egy csökkent értelmiségű medvebocs is látja, hogy ezek se nem demokraták, se nem baloldaliak, se nem liberálisok.

Ezek egyszerűen nekemisták.

Mifelénk egy maroknyi sértett egójú szájpankrátorból, behintőporozott nyüzügéből, milf-kategóriás amazonból, régi pozícióját, hatalmát vesztett ködlovagból állnak. Róluk többet írni – ez a másfél sor is aránytévesztett –, túlzó figyelmesség részemről. Inkább a határon túli Hegedűs hadnagyok kórusára érdemes összpontosítani. Annál is inkább, mert elkezdődött a kampány. Október 13-án önkormányzati választásokat tartanak Magyarország-szerte.

A déli végeken a Magyar Mozgalom által agyonszeretett – amúgy beszédes nevű – Momentum üdvöskéje (nem a topolyai kiborotvált hónaljú gyökérkére, hanem a kevésbé idegbeteg barátnőjére gondolok), annak az SZDSZ-es Eörsi Mátyásnak volt a táskahordozója, aki nyíltan Trianon jogosságát hangoztatta. Nevezett politikai csirkefogóval karöltve az ATV stúdiójában ott fuvolázta a Donáth lány, hogy a napvilágra melengetett Momentum nem egyéb, mint a szétrothadt szabad demokraták kései sárkánytojása. Már nem is leplezik.

Tolják az arcunkba az új fotelrambókat, feminátorokat, az érzékenyítő szűrőn átszivárogtatott botmixeres Mary Poppinseket, azon pokoli terv mentén, hogy majd az új SZDSZ-klónok varázspálcával megpróbálják kierőszakolni azt, ami a bolsevik ősapáiknak-ősanyáiknak egy generációval ezelőtt, a rendszerváltozás idején nem sikerült. Vagyis: nem sikerült tökéletesen. Hál’Istennek. Pont amiatt omlott össze örvendetesen a szocialista-liberális hatalmi struktúra, mert a velejéig hamis, embertelen ideológiai kalodájuk fenntarthatatlan koloncként ült a nyakukon. Az ő országlásuk alatt láttuk mi történt. Az irreális dotációk, hitelfelvételek, árral úszó, tehetetlen gazdaságpolitika, a mindent fölélés és a semmit meg nem valósítás természete pompásan illett a társadalmi vagyon gátlástalan szétrablásához. Ehhez a szoci-libsi kommandó kénye-kedve szerint zsonglőrködött a kamatokkal. Azért mondtam, hogy a rendszerváltozás nem befejezett dolog, mert a Kádár-rendszer primitív, összekacsintó, elvtelen, erkölcstelen, munkakerülésre, tanulatlanságra, irigységre, igénytelenségre nevelő világa hazavágta a magyar társadalomnak csaknem az egészét. És ez megbocsáthatatlan. Mindezt tetézte a tőlük sajnos megszokott, nemzetietlen, önföladó magatartás, aminek egyenes következménye volt, hogy a magyar társadalom egy idő után besokallt tőlük, és elzavarta az egész bagázst.

Hittük, örökre. A példa láttatja: mégsem. Most épp zöldek. Korábban rózsaszínűek voltak. Annak előtte vörösök. De ne legyen kétségünk, miként Moldova egyik szatírájában már pepita pártkönyvet kér az illető, ezek is végigskáláznák a színpaletta összes tónusát, a nüánszokat beleértve, csak végre megkaparinthassák a marsallbotot.

Nemcsak magyarságból – szociális érzékenységből is naponta levizsgáznak. A már citált Donáth Anna a minap nem átallotta azt mondani, hogy az az európaiság, amikor váltogatjuk a nyelveket, s akár három világnyelven is beszélünk – anyanyelvi szinten. Hogy ő megtehette? Igen. Hosszú éveket töltött drága egyetemeken, külföldön. Ahelyett, hogy másokhoz hasonlóan örülne a szerencséjének, a jómódjának és befogná a száját, a fene nagy dolgában eszébe sem jut: az emberek, a szülők nagy többségének esélye sincs a gyereküket életvitelszerűen egy nyugati országban eltartani, csak azért, hogy hazajőve a csemete elkezdhesse osztani az észt: „váccápávör”, mennyire klassz dolog világpolgárnak lenni, és mennyire snassz a „sztjupid” Kárpát-medencében magyarként élni. Merthogy ők függetlenek… (Ez speciel igaz. Egyszerre három dologtól is függetlenek: a valóságtól, az igazságtól, és a becsületességtől.)

A hazaszeretetnek nem lenne semmi értelme, ha minden tökéletesen működne. Ha olyan világ részese lehetnék, ahol teljesen egyértelműen mindenki a szülőföldjéért, a nemzetéért tesz. Ahol kivétel nélkül a mindenkori establishmentünk vezérelve a közösség föltétlen szolgálata lenne. Persze, ez csak álom. Hisz mindig voltak árulók. Most is mételyezik a közgondolkodást. Mondhatni, tevőlegesen nem szeretnek semmit, ami magyar. Mivel ezt nagyon nyíltan, marketing okokból nincs ínyük fölvállalni, marad nekik az Orbán-fóbia. Az nekik a világegyenlet megoldása.

Ilyetén – már csak miattuk is, válasz gyanánt – muszáj valahogy pozícionálni magunkat.

Rendszerváltás? Odébb lesz az még.

 

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon