A mosoly -- vajdasági magyar életek

Napjaink értékrendjében mára sok minden lemaradt a dobogós helyről. Mintha nem lenne lételemünk a boldogság. És a vigyort nem válthatná többé a mosoly.

De én mosolygok.

Akkor is, amikor hosszasan utazom kiaszfaltozott útjainkon és történeteket képzelek a kátyuk mögé.

Amikor betömik a kátyukat és azok hiányoznak. Majd tekintetemmel végigkövetem a szántóföldeken folyó tavaszi munkálatokat, és megmosolygom, ahogy a földművelő ember magasba emeli kalapját és keresztet vet. Ünnep ez neki, mert nem csak megmosakodott, de tiszta ruhát is vett.

Mosolygok, amikor fiatal házaspár vásárol házat tőlünk két utcával lejjebb.

Amikor látom az izgatottságot tükröződni a szemükben és a két forduló között, amikor az utánfutóról szorgosan és óvatosan leemelik a jól megőrzött konyhabútorokat, gyors csókot váltanak.

Mosolygok a piacon a szomszédasszonyra. Messziről észreveszem, hisz portékájára hangos csacsogásával már a sor elején magára vonzotta a figyelmem.

Mosolygok, ahogy szoknyája alól előveszi kopott, fiától megörökölt mobiltelefonját és 173 képet mutat a legkisebb unokájáról.

Büszkeségtől dagad a melle, piroslik az orcája, hogy majd szétcsattan. A kis Anna tegnap mintha kimondta volna azt először, hogy mama. Mondja, azért rikácsol, hogy minél gyorsabban eladja a zsenge tavaszi zöldségeket, mert egy órától ő vigyáz az unokára. Siet.

Eszembe jut, amikor tegnap elmentem a testvéremékhez. Az unokahúgom előre megrajzolt tulipánt színezett ki nekem. Gyönyörű magyar versecskét szavalt, amit az óvodában tanultak, majd átnyújtotta nekem festményét, én pedig csak bámultam és mosolyogtam, hogy már mennyit tud.

Őszre ugyanabba az iskolába megy, ahol én koptattam a padokat. És ugyanaz a tanitó néni várja majd, ugyanazzal a mosollyal.

Csörgött a mobilom, egy barátom hívott. Este tamburáznak, lesz szárma is, menjek. Sokan lesznek, ő is, meg szinte mindenki más a faluból. Mondta, hogy ha éppen nem tamburáznak, akkor énekelnek, szavalnak, fellépnek, színészkednek.

Elmentem. Tele volt a kultúregyesület.

Nyitnikékkel, serdülőkkel, hozzánk hasonlókkal, nagyapókkal és nagyanyókkal. Vajdasági magyarokkal. Talán a pálinka miatt, de végig mosolyogtam.

Amikor mellémült a harmadéves egyetemista leányzó, akinek tekintetéből jól látszik, hogy becsületre és tiszteletre nevelték szülei, elmondta, hogy kémiát tanul Újvidéken. Kérdeztem, hogy milyenek a benyomásai, hiszen én is Újvidéken tanultam. Végtelen optimizmusa teljesen lenyűgözött. Mosolyogva mesélt az Európa Kollégiumról, a gyönyörű szobájáról, a jó fej lakótársáról, a szakkollégiumi tevékenységekről, a szerb nyelvű felzárkózási lehetőségről

és a fiúról, akit a második emeleti teakonyhában vett észre először.

Gyorsan elmúlt a hétvége, holnap újra hétfő. Egy új hét. Sok minden lesz. De mosoly is. Mert akarom, mert akarjuk.

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon