A mi kutyánk

Pixabay/pezibear

Mint ahogy más sem, én sem szeretek mindenkit. Miért is szeretnék. Van, akihez vonzódom, van, akihez nem. Bár nem mindig sikerült, de azért igyekeztem józanul gondolkozni. Persze, voltak idők, amikor jómagam is lázongtam a körülöttem történtek miatt, de az évek ebből kigyógyítják az embert - és nem rossz értelemben. Mert nem biztos, hogy minden rossz volt harminc évvel ezelőtt, amiről azt gondoltam, hogy rossz. Ma tudom, hogy ahhoz, hogy az ember felismerje a rosszat meg kell érnie. Mert aki még nem ért meg, a kezénél fogva vezetheti valaki, aki nem biztos, hogy jót akar neki.

Ennyi a bevezető, talán sok is. Azt szeretném elmondani, hogy nagyon ellenszenves a számomra, ha egy közösségen belül, legyen az család, cég..., folyamatosan mocskoljuk egymást. Például: nekem nem tetszik az, ahogyan kedves párom készíti a borsópaprikást. Megeszem, mert ő főzte, meg aztán ennem is kell valamit, de utána átsétálok a szomszédba, ahol némi borozgatás, kocsmai hangulat közben elkezdem ócsárolni a főztjét, meg elmondom, hogy nem úgy söpröget, ahogy én elképzeltem, meg horkol is.

Kiváló! Fantasztikus! Milyen szókimondó vagy!

Meg... Sajnos, e kicsi, fogyó közösségünkben azt látom, hogy egyre jobban, mérgesebben marjuk egymást. Pedig nem volna szabad. És ezt tudják a kutyáim is (kettő az enyém, három a szomszédé). Minden este viszek nekik haza egy vendéglői konyháról kosztot. Finom, levesben főtt aprólékot, húst, csontot, sárgarépát. Az öt kutya közül az egyik mindig finnyáskodik (az enyém, az idősebb), a többi pedig habzsol. Miután emezek jóllaktak, a finnyáskodó is a tálhoz megy. Szerencsére mindig öntök nekik annyi ételt, hogy tudom, neki is maradni fog. És ő is jóllakik. Miután mindegyik kutyus, mert mind aranyos, szeretni való, jóllakott, farkukat csóválva köszönik meg a vacsorát. A fiatalabbak még a kezem is megnyalják.

Nem is tudom miért meséltem el mindezt, amikor egészen másról akartam szólni. Talán visszatérnék a mocskolódáshoz. Nem mondom ki az ideológiai hovatartozáshoz tartozó pártok, szervezetek nevét, de azt igen, hogy ha ezt tenném, amit fent említettem, akkor nem az ideológiámmal, nem a hovatartozásommal volna a baj, hanem a pofámmal. Úgy érzem, hogy sok-sok megpróbáltatás közepette azért sikerült harmincöt éven át megőriznem, és remélem, hogy sikerülni fog még a néhány hátramaradt év során is. Én már tudom, hogy nem mindig a lázadás a jó. De azt is tudom, hogy a mi közösségünknek kimondottan árt a lázadás. És azt is tudom, hogy sokan ártani is akarnak. Akartak volt, akarnak ma, és fognak is a jövőben. Nem tisztem, de mondhatom, hogy áldás légyen rájuk.

De jut eszembe, a kutyák még nem haraptak meg, sőt, naponta megnyalják az arcom.

Elárulom, hogy néha örülök neki, sokszor undorodom, de tűröm, mert az enyémek.

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon