Matyi

Bosznai István

Szerette a salátát, a friss gyümölcsöket. Sok zöldséget evett. Főleg paradicsomot, szeletelt céklát meg nyers uborkát. Nem válogatott. Megette, amit kapott. Kedves étele mégis a tejbe áztatott kenyér volt, amihez pompásan illett neki a legolcsóbb parizert harapdálni.

Matyi igazi ingyenélő volt.

Ha jóllakott, lustálkodott. Egyformán kedves volt számára a hűvösben szunyókálni, vagy a napon hunyorogva süttetnie magát. Jóformán mást sem csinált. Táplálkozott, aztán pihent. Ebből állt az élete. Éjszakánként néha álmatlanság gyötörte. Olyankor sokat szöszmötölt. Gyüszmékel a Matyi, mondogattuk, és másnap, ha kérdőre vont tekintettel néztem rá, sosem láttam a szemén a fáradtságot, pláne a megbánást. Inkább valami tompa közönyösség ült benne. Pislogott csak, ha kérdeztem.

Matyit szó szerint az út mellől szedtem föl. Azt hittem megnevelhetem, de néhány meddő próbálkozás után legyintettem. Matyi karakterén nem lehetett igazítani. Egyéniség volt, és az is maradt. Megváltoztathatatlan. Úgyhogy abba is hagytam a kísérletezést. Én akartam tanítani, de Matyinak sikerült megértetnie velem, mit is jelent beletörődni a megmásíthatatlanba. Együtt élni azzal, ami egy jottányit sem javul, vagy romlik immár: még a kedvemért se. Úgy lenni valakivel, éjjel-nappal, nagyon hosszú időn át valónkban és olykor gondolatainkba, az agyunkba, de leginkább a szívünkbe bezárva, hogy az ott sincs, nem is lesz. Jó lecke volt.

Matyiban egy nagy tanítómat tisztelem.

Mondom, pedig az út szélén akadtunk össze. Éppen át akart menni a forgalmas aszfalton, tekergette a nyakát, málékodott, miként kéne átevickélnie a biztonságos túloldalra, s már indult volna, pont egy robogó busz kerekei alá, amikor az utolsó pillanatban visszahúztam a fűbe. Nem köszönte meg, csak hunyorgott pimaszul. Szerintem az első pillantása elég volt neki, hogy fölismerjen. Nem tudhatom mi játszódott le az agyában. Elvégre „csak” egy mocsári teknős volt.

Egymásra találásunkkor akkora volt mindössze, mint egy kávéscsésze alja.

A kabátzsebben vittem haza. Eleinte egy kiszuperált fakapuval elkerített szögletben lelt szállásra, az udvar egyik kevésbé frekventált csücskében. Ám múlt az idő, egyre-másra teltek az évek, Matyi lassan a ház részévé vált, olyannyira, hogy már nem is emlékszem rá, mikortól lett a hatalmas kertünk örökös albérlője, aki csak őszutón került vissza a régi helyére, hogy tavaszig egy púpozott rakásnyi alom alatt aludja ki egész évi semmittevésének fáradalmait.

Márciusban, amikor előbújt, sovány volt, de virgonc. Fejét beletúrva a tejbepapis-felvágottas tálkába jókedvűen szürcsölte a pempőt. Egyszer az ujjamat is megkapta, igaz. A feje búbját akartam simogatni, amit zokon vett, s nekem egy jó ideig csinos heg volt a mutatóujjamon, amelyben nyoma maradt Matyi papagájszerű pofájának. Tudott küzdeni. Hím volt. Ahogy nőtt, homorúbb lett a hasmánti páncélja. (Így, ilyen bölcsen intézte a Jóisten, hogy sokakkal ellentétben Matyi hozzáférhessen ahhoz, akit szeret.)

Amikor Matyi akkora lett, mint egy vasárnapi levesestál, elváltak útjaink.

Mennem kellett otthonról, várt az élet. Matyi megint a nagykabát zsebbe került, biciklire pattantam vele, és elkarikáztam a Járásra, a kanálishoz. Ahogy letettem a partra, rögvest a vizet szimatolta. Akkor láttam utoljára. Nem nézett vissza, csak belecsobbant a vízbe. Matyival együtt tűnt el az ifjúságom. Azt a loccsanás azóta álmomban olykor hallom.  

Nem tudom, mi lehet vele. Azt remélem, boldog, él, hisz a teknősök hosszú életűek.

A járási kanálisban lubickol vagy mereng félálomban, és azt is remélem, hogy néha én is eszébe jutok. Esetleg álmodik velem, ahogy én ővele. És amikor fölébred, akkor – velünk szemben – tényleg ott folytatja, ahol abbahagyta. Matyinak ott jó, ahol van. Jobb, ha nem tudja, mi van tőle távolabb.

Jobb, ha nem látja, mi történik a világban. Abban a világban, a mi világunkban, ahol hideg, szotykos lett az emberek lelke. Ahol a férfiak becstelenségétől és a nők léhaságától csak az önzés nagyobb, ahol szülőre emel kezet a gyermek, a szülők pedig a nagyszülőkkel pörösködnek, ahol nincs már szeretet, megértés, nagylelkűség, őszinteség, mert ezeket mind-mind gyöngeségnek tartja a mindennapok sokasága, ahol elvásik az emberek szíve, mert becsapják a másikat, eljátsszák a bizalmat: még a szeretők is egymást csalják.

Ebben a világban Matyit agyonvernék egy kockakővel.

Jobb neked Matyikám ott, ahol vagy!

Nekünk meg?

Nekünk meg a Jóisten irgalmazzon.

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon