Magyar vagyok, Vajdaságból

Alig egy hete emlékeztünk meg arról, hogy az európai hatalmak szétszakították a majd ezer éves történelmi Magyarországot, egyúttal nemzeti kisebbségi szerepre ítélve az itt élő vajdasági magyarságot. 

Úgy gondolom, Vajdaságban, vajdasági magyarként felnőni más volt, mint ugyanazon generációnak Magyarországon. Annak ellenére, hogy a vajdasági magyarság sokkal jobb helyzetben volt és van, mint a környező országokban élő magyar közösségek, a diszkrimináció és megítélés formájával szinte mindenki találkozott itt is élete során.

Iskolás koromból említhetem a tornaórán játszott focimeccseket, amelyen a szerb osztállyal kellett megmérkőznünk, és emlékeim szerint -- amelyek nem a legkellemesebbek --, talán csak néhány alkalommal nyertünk. Minden más esetben ők. Nem feltétlenül azért, mert annyival jobbak lettek volna, hanem azért, mert megfélemlítettek bennünket, sokszor fizikai attrocitás kíséretében. Mi voltunk az a kis magyar közösség, egy osztály csapata, akiket elnyomtak, és éreztették velünk, hogy ebben az országban kisebbség vagyunk, kényszerüljünk térdre ez (a tény) előtt. Nem álltunk ki akkor magunkért, nem fogtunk össze, mint amennyire kellett volna. Ezek az emlékek sem törlődnek.

Fiatal kamaszként is összetűzésbe kerültünk a többségi nemzethez tartozó fiatalokkal, csak azon oknál fogva, mert a kiszemelt lányok nem őket választották.

Majd eljött az az idő, mikor egyik hétvégén a magyar baráti társaságok gyülekezőt tartottak, egyszersmint kifejezve a problémázni vágyó szerb társaságnak, hogy elég a megfélemlítésből, a magyarok összefogtak. Akkor már tudatosult bennünk, hogy a minket megillető jogokért keményen ki kell állnunk, vállalva magyarságunkat.

Az iskoláinkat itthon, az akkori Jugoszláviában, későbbiekben Szerbiában végeztük el.

Két nyelven tanultunk és két nyelven beszélünk, és egy sajátságos vajdasági akcentust sikerült kialakítanunk, amelyről Magyarországon szinte azonnal rájönnek, honnan is származunk.

Idestova már 16 éve, 2004. december 5-én került sor arra az ügydöntő népszavazásra, amelynek témája a határon túli magyarok egyszerűsített honosításának lehetővé tétel volt. A népszavazás mind a mai napig rányomja a bélyegét a magyar-magyar kapcsolatokra, és a magyarországi belpolitika későbbi irányaira is komoly befolyással volt.

Még a népszavazást követő években sem tűnt kézenfekvőnek, hogy odaát tanuljunk, telepedjünk le, dolgozzunk, minden fontos és szükséges magyar okmányunkkal rendelkezzünk, amelyektől teljes jogú magyar állampolgárnak érezhetnénk magunkat.

Egy vajdasági magyar ugyanakkor büszke a gyökereire, ugyanúgy megvan benne a nemzeti hovatartozás érzése. Egy közösség, amely Szerbiában, ezen belül Vajdaságban mindig nemzeti kisebbségként él, lévén hogy nem szerb nyelven beszél, Magyarországra átlépve pedig talán sosem érezheti úgy magát, mint aki az anyaország területén született és élt, ő mindig is ’vajdasági magyar’ marad. Ettől vagyunk mi olyanok, amilyenek.

Egyedülállóak, vajdasági magyarok.

Munkavégzésemből adódóan van szerencsém megtapasztalni, milyen Magyarországon élni, a kinti közösség tagjának lenni. Véleményem szerint, és ha mindenképp össze kellene hasonlítanom magunkat az anyaországon élő magyarokkal, arra a megállapításra jutnék, hogy a vajdasági magyarok sokkal kitartóbbak, az embert próbáló nehéz idők amelyeken átmentünk, gondolva itt a háborúra, majd bombázásokra, az általános szegénységre, áram- és vízkorlátozásokra, sokkal jobban megedzették őket, jobban értékelik és megbecsülik az elért vagy megteremtett jólétet. Mindig is ki kellett harcolniuk az őket megillető jogokat, ami az anyaország határain kívül sokszor nagyon nehéz volt. De kitartottak, kitartottunk és nem adtuk fel. Mert ha egy valami biztosan jellemző a magyar emberre, az az, hogy soha nem adja fel, és kitart a végsőkig.

Több alkalommal utazott hazafelé, Vajdaságba velem diák, és az egyik beszélgetés során a következő hangzott el: „Nagyon várom már hogy a hétvégén otthon legyek. Nagyon régóta nem tudtunk összeülni és beszélgetni a baráti társasággal. A Tisza is nagyon hiányzik már, egész hétvégén ott fogunk táborozni. Ez hiányzik nekem nagyon itt, Magyarországon. Ezért járok sűrűn haza hétvégente, amikor csak tehetem.”

Az itteni magyarokat hazahúzza az itthon, a szülőföld, a vajdasági életmód. Az utcán szinte mindenki köszön, mikor végigsétálunk rajta, a barátokkal be lehet ülni beszélgetni egy kafić-ba, a tiszai töltésen kényelmesen lehet sétálni, kutyát sétáltatni. Ezért szeretjük a mi Vajdaságunkat. Mindezen dolgok mindig is hiányozni fognak annak, aki már nem itt él.

Az elkövetkező generációk számára példaként szolgálhat és tudatosítani kell, hogy bármilyen kis közösség, legyen most szó a vajdasági magyarokról, úgy tudja igazán érvényre juttatni akaratát, véleményét, ha egymást segítve és összefogva ténykedik egy közös, élhető jövő kialakítása és megtartása érdekében.

Az itteni magyar emberek  számára mindig is Vajdaság lesz az igazi otthon. Sosem feledjük el, honnan indultunk.

Azt, hogy vajdasági magyarok vagyunk.

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon