„A magyar nemzetet akarták szabadságban tudni”

Pásztor István ünnepi beszéde az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulója alkalmából

Fotó: Ótos András

Hölgyeim és Uraim, ünneplő Közösség!

Nem akarom ráhúzni az aktualitás lódenkabátját a magyar 56-ra, de úgy látom, hogy 2019. októberében kevés volna mindösszesen csak felidézni 1956. október 23-át, kevés volna csak a magyar vonatkozással foglalkozni. Ugyanis a huszonegyedik század Európája olyan helye lett a világnak, és ebben az Európában olyan helye van a magyar nemzetnek, hogy újra meg kell értenünk, újra kell értelmeznünk azt, amit ünnepelünk. Manapság divatos erősen sulykolni két dolgot: az egyik a szabadság, ami mindenek felett álló; a másik pedig a nép vagy más szóval nemzet, ami mindenek alatt álló, sőt, minden bajnak okozója. Innen nézve a magyar 56, ami a magyar nemzetnek a szabadságáért folytatott harca és forradalma volt, különös jelentőséget kap.

A huszonegyedik század divatos nyugati szabadságeszményének lényege, hogy szembeállítja egymással az autonóm egyének szabadságát – az autonóm polgárok közösségét – a nemzettel. Eszerint a filozófiai, politikai, ideológia eszme- és értékrendszer szerint a nemzeti szubsztancia, a naturalisztikus nemzetfelfogás jelenti a probléma gyökerét, mert – mint állítják – a nemzetek hajlamosak arra, hogy mások fölé helyezzék saját érdekeiket. Innen nézve érdekes dimenziót kap a magyar 56. Hiszen felvetődik a kérdés: vajon mit akart a magyar nemzet, amikor szabadságharcát vívta a szovjet birodalommal szemben? Mások fölé helyezni a saját érdekeit? Természetesen nem. A diktatúra, az önkény, a szovjet birodalom megszűnését akarta a saját országában,  valamint a nemzeti szuverenitás és önrendelkezés visszaszerzését. Nem mások kárára. Nem az orosz nép vagy a szovjetek kárára. Ugyanúgy, mint alig néhány hónappal korábban a poznańi munkástömeg, az az ötvenezer ember, aki kenyeret és szabad választásokat követelt. Nem mások ellenében, hanem a saját maga vonatkozásában követelte ezt. Mi volt minderre a korabeli Európa döntéshozóinak válasza? A süket csönd.

Ha a jelen divatos szabadságfelfogását és az akkori süket csöndet összevesszük, akkor arra kell gondolnunk, hogy vannak, akiknek bizony nehezükre eshet megemlékezni azokról a magyar emberekről, akik 1956 október 23-a és november 11-e között a halált megvetve küzdöttek azért, hogy a hazájuk ne legyen birodalmi konc. Ugyanakkor legyünk méltányosak és ne feledjük: 1956-ban az európai ifjúság, a népek, az emberek tömegei nagyon is együttéreztek a magyarokkal. Albert Camus, aki egyike volt azon keveseknek, akik nyíltan kiálltak a magyar 56 mellett, így írt egy, a francia tüntetők meghívására invitáló válaszlevélben: „Korosztályom  tagjai húszévesek voltak, amikor Hitler hatalomra jutott, és Moszkvában megkezdődtek az első perek. Tíz éven át kellett harcolnunk a hitleri zsarnoksággal és az azt támogató jobboldallal, majd újabb tíz éven át a sztálini zsarnokság és a baloldal védelmezőinek álnok retorikája ellen. Ma a sok-sok árulás és rágalom ellenére – amelyek a különböző pártállású értelmiségiekhez fűződnek – a szabadság maradt életünk értelme.”

Nem csodálkozhatunk azon, hogy amikor a szabadság, a szabadságharc fogalmát definiáljuk azzal a céllal, hogy megértsük a magyar 56-ot és megértsük annak üzenetét, aktualitását és fontosságát a jelen Európájában, nem fogunk osztatlan sikert aratni. Hiszen, amit a magyarok akartak 1956-ban, az a nemzeti  önrendelkezésen alapuló, megélhető és érvényesíthető szabadság volt. Ne feledjük, hogy az 56-sok nem egy korábbi, vállalhatatlan, megannyi tragédiát okozó és emberéletet követelő világot akartak visszahozni. Nem a társadalmi igazságosság és szolidaritás elvét akarták megtagadni. A magyar nemzetet akarták  szabadságban tudni.

Gondolhatjuk, felesleges ezt kihangsúlyozni, de ha megemlítünk néhány, a világban akkoriban zajló eseményt, akkor rájövünk, hogy a nemzeti függetlenség a legkevésbé sem volt egyértelmű fogalom akkoriban sem. A teljesség igénye és a szuezi válság említése nélkül: 1956 volt az az év, amikor Marokkó kikiáltja és Tunézia  is elnyeri függetlenségét Franciaországtól, második éve zajlik Algéria véres függetlenségi háborúja. Belga-Kongóban, amely 1960-ban nyerte el függetlenségét, az odavezető mozgalmak az ötvenes években bontakoztak ki. A kongói belga főkormányzó 1952-ben már odáig ment, hogy azt javasolta, annak érdekében, hogy ne  veszítsék el a gazdag gyarmatot, adjanak választójogot a kongóiaknak. Vagy említsük meg példaként azt, hogy az 1800 és 1942 között terjeszkedő holland gyarmatbirodalom csak nemzetközi nyomásra és nem mészárlás nélkül, 1949-től, illetve 1961-től gondolta úgy, hogy Indonéziának jár a függetlenség.

Ilyen kitekintésben már nem olyan egyértelmű és világos, hogy minden nemzetnek joga van a nemzeti önrendelkezésre, országa szuverenitására és arra, hogy birodalmak csizmája ne tapossa, hivatalainak és gazdaságának éhes szája ne akarja felfalni.  A gyökerek tehát, ha meg kívánjuk érteni a magyar 56-ot, annak fontosságát az európai ifjúság, az emberek, a keleti blokk elnyomott népeinek és a nyugati világ kiábrándult népeinek szemszögéből, vagy éppenséggel a nyugati világ által elnyomott, kizsákmányolt, gyarmati sorban tartott országok szemszögéből, messzire vezetnek. És ha ide vesszük az el nem kötelezettek mozgalmának  elindulását 1955-ben, akkor megérthetjük, hogy a magyar 56 nem csupán magyar és nem pusztán 56-ról szól.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, ünneplő Közösség!

A magyar 56, a nemzeti szabadságért vívott harc állócsillag Európa egén. Camus mondataira figyelve, az akkori nyugat-európai hatalmak és országok saját politikáját és elnyomó háborúit figyelembe véve nem nehéz megérteni, hogy ez a szabadságharc kivívta az akkori fiatalság, a nemzetek, a bátor gondolkodók csodálatát  és együttérzését, ugyanakkor süket csönddel reagáltak az európai döntéshozók. Innen nézve nem nehéz megérteni, miért zárt ajtók mögött tárgyalja a magyarországi eseményeket az észak-atlanti Tanács és miért nem készül arról jegyzőkönyv. És innen nézve hálás szívvel kell felidéznünk XII. Pius pápa emlékét, aki kiadja  enciklikáját a magyar nép békéjéért és szabadságáért folyó nyilvános imákról. Kivételesnek kell tekintenünk Albert Camus szavait, mert ezek segítenek abban, hogy megértsük, miért jelentőségteljes nemzetközi viszonylatban is a magyar 56.

A magyar 56 azért ma is érvényes jelentéssel bíró eseménye Európa huszadik századi történelmének, mert zsinórmértéke a szabadságnak. Az emberek szabadságának. Azon emberek szabadságának, akik magukat nem csak egyénként, de nemzetként határozták meg, akiknek a bátorságát éppen az adta, hogy közösségként élték meg egymást, hazának élték meg az országukat. A magyarok lódenkabátja nem ment össze az évtizedek alatt. Nem fakult meg. Nem szakadt szét, nem lett foszlott és nem koszlott szét. Harminc év alatt őrizték szekrények aljában, padlásokon, pincékben, elsuttogott történetekben, őrizték az emigrációban, őrizték a jeltelen sírokhoz zarándokolva, hogy 1989-ben újra magukra öltsék – és újra csak elárultassanak, akkor már Európa nyugati felének nem néma csöndjével, hanem az általa tudatosan irányított gazdasági és politikai folyamataival.

A jelen kihívása nagymértékben érinti azokat a fiatalokat, akik számára már a huszadik század vége is csak történelem, nem megélt valóság. Az ő terhük az, hogy örökségüket, a magyar 56-ot megértessék azokkal a kortársaikkal, akik inkább azonosulnak az uniformizált világgal és az egyéni szabadság fontosságával, nem szívesen hallják azt, hogy felelősség, azt pedig, hogy a jövőért érzett felelősség a szabadság igazi záloga, frázisnak tartják. Albert Camus 1957-ben, A magyarok vére című írásában olvashatjuk: ,,Azok közé sem tartozom, akik úgy hiszik, alkalmazkodni kell, ha átmenetileg is, bele kell törődni a rémuralomba. Ez a rémuralom  szocialistának nevezi magát, nem több jogon, mint ahogy az inkvizíció hóhérai keresztényeknek mondták maguknak. A szabadság mai évfordulóján szívemből kívánom, hogy a magyar nép néma ellenállása megmaradjon, erősödjön és a mindenünnen támadó kiáltásaink visszhangjával, elérje a nemzetközi
közvélemény egyhangú bojkottját az elnyomókkal szemben. És ha ez a közvélemény nagyon is erőtlen és önző ahhoz, hogy igazságot szolgáltasson egy vértanú népnek, ha a mi hangunk túlságosan gyenge, kívánom, hogy a magyar ellenállás megmaradjon addig a pillanatig, amíg keleten az ellenforradalmi állam mindenütt összeomlik ellentmondásainak és hazugságainak súlya alatt.”

 Hölgyeim és Uraim, ünneplő Közösség!

Az emberek elsősorban nyugalmat akarnak, békét és biztonságot. Nem a küzdelem, a harc, az ellenállás, a folyamatos csatározás a céljuk, hanem az, hogy kiteljesítsék az életüket, tudjanak egyről a kettőre jutni, lássák felnőni az unokájukat, tudjanak szót váltani a szomszédjukkal, kirándulhassanak vagy horgászhassanak, pepecseljenek a ház körül, sütögessenek a barátaikkal, magyarán és egyszerűen szólva: éljék az életüket. Élhessék a hétköznapokat. A magyar emberek is ezt akarják. Nem akartak egyebet 1956-ban sem. Nyugalmat, békét és biztonságot a hazájukban. Mindennek alapja pedig a szabadság. Az a szabadság, ami, ha  lódenkabátban mérjük, egyéni, ha a kiontott vér mennyiségében, akkor nemzeti. A szabadság, amiről Albert Camus írt, nem ugyanaz a szabadság, amiről az őt eláruló Jean-Paul Sartre írt. A szabadság, amiért a magyarok 56-ban átrendezték az európai égboltot, nem ugyanaz a szabadság, amiről a nyugati filozófusok és  politikusok beszélnek. A meg nem alkuvás szabadsága erősebb az egyéni vágyaknál és a filozófusok elméleteinél, erősebb a nyugat-európai politikai elit kettős mércéjénél és sokkal kitartóbb minden forradalomnál. A meg nem alkuvás szabadsága 56 legszebb üzenete és tapasztalata. Arra tanít, hogy amiért 56-ban a  magyarok a vérüket adták, annak igazságát a 2019- ben élő magyaroknak érteniük kell.

A haza függetlensége, a szülőföld felemelkedése, a szomszédságpolitikába vetett hit, a régióban élő nemzetek együttműködése, ha tetszik, akkor a náci és kommunista diktatúrák okozta traumák és tapasztalatok erejével tesz képessé arra, hogy a szabadságot úgy értelmezzük, hogy az ne birodalmi törekvések szinonimájává, szolgálóleányává váljék, hanem az együttműködést, nyugalmat, békét és biztonságot jelentse. Meggyőződésem ugyanis, hogy nincs olyan nemzet, amelynek tagjai nem így akarnak élni. Meggyőződésem, hogy nincs olyan nemzet, amelynek tagjai egyebet akarnának, mint azt, hogy kiteljesítsék az életüket, tudjanak egyről a kettőre jutni, lássák felnőni az unokájukat, tudjanak szót váltani a szomszédjukkal, kirándulhassanak vagy horgászhassanak, pepecseljenek a ház körül, sütögessenek a barátaikkal, magyarán és egyszerűen szólva: éljék az életüket. Élhessék a hétköznapokat.

Ugyanakkor az is meggyőződésem, hogy a nemzetekkel szemben építkező birodalmi törekvések – és ne feledjük, a birodalmi törekvések mindig a nemzetekkel szemben építkeztek a történelem folyamán, és mindig az a céljuk, hogy végképp eltöröljék azt, ami éppen az útjukban áll, képesek arra, hogy mesterséges szembenállásokat teremtsenek.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, ünneplő Közösség!

Az emberek elsősorban nyugalmat akarnak, békét és biztonságot. Sok mindent képesek ennek érdekében elviselni. Mit jelentett ez a korabeli Magyarországon? Nem csináltak forradalmat a bajusztépések miatt. Elviselték, hogy kuláknak bélyegezzék és kisemmizzék, megtapossák, elvegyék a megélhetésüket. A  kitelepítéseket is elvégezhették rajtuk, a rendszerelleneseket bírói ítélet nélkül kényszermunkára vihették. Kaptak egy órát, hogy összeszedjék a holmijukat. Mégsem tört ki forradalom. Az emberek élni akartak, túlélni. Sorolhatnánk, mi mindent történt az ötvenes évek első felében, amit a magyar emberek lenyeltek. Elviseltek. Abban reménykedtek, hogy lenyugszik a tombolás és nekik nyugalmuk lehet. Ha egy disznóólban egykori polgári lakásuk helyett, akkor ott. Majdcsak történik valami jó, mert nem tarthat örökké a tombolás – de az is lehetséges, hogy nem gondoltak erre, hanem megdermedt a szívük, az eszük, a lelkük.

Dermedten éltek éveket. Nem volt lehetséges megérteni és felfogni, hogy a második világháború borzalmai után újabb borzalmak következnek, hogy egymásnak adják a kilincset a hóhérok. Az emberek dermedten bámulták, ahogyan bebizonyosodik, hogy ismét bármit megtehetnek velük. Csak suttogásokból értesültek arról,  ami történik. A málenkij robotról még suttogásokból sem értesültek, az mintha meg sem történt volna 1944 végén – pedig 1800-nál több helységből 130 ezer magyar embert hurcoltak el kényszermunkára. A málenkij robot az ártatlan civilek ellen elkövetett legnagyobb atrocitások közé tartozik a második világháború  magyarországi történetében a zsidók deportálása és a vajdasági magyarok ellen elkövetett megtorlások mellett.

A magyar 56 leverése után ismét évtizedek múltak el hazugságokban. A történelemírók közül sokan talán ezt igazságosnak is tartották, lévén, ők voltak a győztesek. Az emberek pedig, akik a vesztesek voltak, dermedten élték a mindennapokat, meghúzták magukat, örültek annak, ha megúszták. Titokban imádkoztak. Vagy nem imádkoztak, mert úgy érezték, elfordult tőlük az isten.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, ünneplő Közösség!

2019-ben a magyar 56 jelkép. Annak jelképe, hogy a szabadság nem üres szó, hanem emberek sokasága, akik lódenkabátban, teherautók platóján, kisemmizett életüket akarták visszavenni. A magyar 56 annak jelképe, hogy a szabadságot sohasem szabad birodalmi ügyek szintjére süllyeszteni. Azt mindig az  önrendelkezésükkel bíró népek szintjére kell emelni. Albert Camus a magyar 56 első évfordulóján ezt írta a magyarokról. ,,Nyomorúságuk, láncaik és száműzöttségük ellenére királyi örökséget hagytak ránk, melyet ki kell érdemelnünk: a szabadságot, amelyet ők nem nyertek el de egyetlen nap alatt visszaadtak nekünk!” Ezt a ,,királyi örökséget”, amit Európának az 56-os magyar hősök adtak, mindannyiunknak tisztelnünk, őriznünk és értenünk kell.

 Isten éltesse a nemzetet, Isten éltesse a vajdasági magyar közösséget!

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon