MAGYAR BUZGALOM

A túltolt bicikli és a jószagú nemesgázok

magyarmozgalom.rs

„– Bár még lótolvajlásra nem vetemedtem, volt néhány tüzes vízen vett földtulajdonosi igazolásom… Egyszer egy férfi puskával settenkedett utánam. Lelőttem. Végrehajtanám a parancsot egy pap megölésére is. Soha nem tiszteltem anyámat és az apámat. És megdugtam a szomszédasszonyokat. Már ha volt szomszédom – és volt neki felesége. Ha kártyázom, mindig csalok. De egy dolgot sosem teszek meg: nem csapom be a társamat! Az egyetlen szentség még egy olyan gazembernek is, mint én – az ember partnere!(…) Sose feledd! Én: veled vagyok!”

 

A nagy öreg, Lee Marvin szavai ezek 1969-ből. Egy vérbő western-komédiában okítja zöldfülű aranyásó társát, akit Clint Eastwood alakít.

Jóllehet a film régi, de az alapigazsága örök. (...) Múlhatatlan idealistaként merem remélni, hogy jó esetben azért a tisztességre alapozódik. Vagy nem. Mint nálunk, a déli végeken. Ahol még a hajdani aranyásók, a csőcselék zsiványbecsülete is sutba hajítható, mihelyt a hatalom megkaparintása a cél.

 

Ezért ha a VMSZ elnökének helyében lettem volna, a legelső kongresszuson megnézetem a tagsággal, pontosabban a szűk vezetéssel Lee Marvin klasszikus vadnyugati filmjét. A társaimmal. Akik iránt bizalmat táplálok. Miheztartás végett. Akkor meglehet, a minap mozgalom néven debütálók most magyar buzgalommal tennék a dolgukat, az itteni közösségünk érdekében. Nem a szamárlétra valamelyik grádicsán durcáznának, és a délvidéki magyarság döntő többsége által megválasztott legerősebb, legitim érdekközösségnek, a VMSZ-nek a bokáját harapnák. Meg jónéhány esetben a kezet, ami enni adott nekik.

 

Késő bánat. Nem lett mozi.    

Ehelyett az van, ami. Csak a hecc. Nyilatkozatok, hisztérikus sértődöttség.

Megszokhattuk.

Gondolom, nem egyedüliként vallom régtől fogva, hogy a délvidéki magyarságnak jó hetven évre visszamenőleg folyton az értelmisége, vagyis helyesebben: a vélt, önjelölt értelmisége volt az árulója. Az elitnek nevezett pengevékony rétegünk sajnos olyan, amilyen. Még most is inkább jugoszláv, mint magyar.

Amióta az eszemet tudom, zavar ez a múltból megöröklött skizofrén közösségi állapot. Hogy azok kérik számon másokon a szólás- és a szellem szabadságának hitvallását, a befogadás-, a türelem-, a különbözőségek tiszteletének vállalását, akik a médiafelületükön, az orgánumaikban, a nyilvános fórumokon a saját eszmei alapállásukon kívül sosem tűrnének meg mást.

Mert ha netán valaki az örök, megfellebezhetetlen igazságuktól eltérő álláspotját hangoztatja, menten a demokrácia ellenségévé válik.

Tetszik tudni, ők vindikálják a jogot maguknak, hogy meghatározzák: mi a demokratikus, mi az etikus, és melyik mettől nem számít annak. Kimondják a verdiktet, ki a tehetséges, a sokra hivatott közszereplő, a zenész, az író, a festő, a színész, az újságíró, az ifjú titán, a lobogó hérosz  – és ki nem az. Kényelmes – kétség kívül –, fenemód élvezetes ebben a belterjes, egymásnak lapot-, lehetőséget-, elismeréseket-, díjakat osztogató társaságban tudni magunkat.

Ahogy kétségem sincs afelől, hogy a továbbiakban ezekkel a fönti- és alant megírott soraimmal egy életre kiírom magamat azoknak a kegyeiből, akik szerényen csak az elitnek, a vajdasági magyar szürkeállományának vallják magukat.

Nem baj. Erre a hátralévő kis időre vállalható az önjáró szerepe. Mert van az a helyzet, amikor a megszólalás egyenesen kötelesség. A lekiismeretünk miatt.

És most egy kicsit konfidensebb hangnemre váltanék. Hisz javarészt személyesen ismerlek valamennyiőtöket. Nem olyan sokan mocsári hajózunk itt a déli végeken, hogy legalább névről, hallomásból, vagy a hátunkon vitt ügyeink kapcsán közvetve ne ismernénk egymást.

Az a problémám veletek, kedves buzgalmárok, hogy túltoltátok a biciklit. Már-már azt hihetnők, a periódusos rendszerben belőletek származnak a nemesgázok. (Persze, csak a jó szagúak.) Nem lehet könnyű annyi év nyugodt és jól jövedelmező pártfürdőben való pancsikolás, arcpakolás után, vagy bő húszévnyi óvatos karrierépítés némasági fogadalmából kitörve bármiféle értelmeset írni, mondani azt, ami a csövön éppen kifér.

Sorosan a Gyuri bácsi farzsebéhez lapulva sem könnyű a Második Nyilvánosság, a Napló Kör, meg az egyéb véleményvezérek tempójában vagdalkozni, öklöt rázni Budapest felé, közben Várady Tibi atya tenyeréből szemezgetve keménynek lenni, mint a kád széle.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Például a kiegyensúlyozatlan médiáról nehéz úgy ágálnotok, hogy attól a Családi Kör szerkesztőségében Pepi bátyó az elveket a szakmától hírhedetten külön kezelő Friderikusz keblére ne aléljon. Miként a Hét Nap közéleti cikkeinek objektivitását is tanítani lehetne az egyetemen. (Legközelebb Phenjanban.)

Illő kitérővel a Magyar Szó háza táján is söpörve, merthogy ez talán a legkopottabb lyuk a jajgató furulyátokon: amíg az egyetlen, az én szerény adómból is pénzelt magyar napilapunkban heti rendszerességgel légből kapott kommentár, publicisztika – mi több! – külpolitikai tárcarovat örve alatt szakmányban lehet gyalázni a jelenlegi magyar kormányt – élén Orbán Viktorral (értjük ugye: azt a pártszövetséget, kormányfőt, amit-akit az elmúlt választásokon a vajdasági magyar szavazók 98 (!) százaléka támogatott…) – addig inkább szégyenkezem miatta, semmint dicsérem a szerkesztéspolitikáját.

Ha hozzávesszük, hogy mennyi, de mennyi, messziről hangoztatott különvéleményt, távolból okítgató írást leközölt, amiknek egy része arcpirító módon an bloc lesültparasztozta szűkebb pátriánknak a magyarságát: „palánkainak”, kirekesztőnek, a nacionalizmus fertőjébe merítkezettnek titulált bennünket, akkor bizony jogos a föltevés: vajon ki a kirekesztő, a kizárólagos, a közösség érdekeit mindenek alá helyező? A bátor belletrista, aki az első, távoli puskalövés elcsattanása után összepakolt, és most Magyarországról is lehetőséget kap kolumnás cikkben gyalázni az általa régen cserbenhagyott bácskai-bánáti magyarásgot? Vagy a napilap, ami nem átall bosszantó gyakorisággal propagálni a habzó epéjű szerzőhöz hasonló, erősen vitatható véleményeket?

Nem költői a kérdés.

A Magyar Mozgalomnak a vélttől – jóval kisebb a ráhatása.

Valójában nemhogy a VMSZ élén lévő Pásztor Pistát, de a zentagunarasi éjszakás baktert sem tudnátok leváltani. Hisz már a megalakulásotok teljesítménye sem akármi. Az arra fölkent politikusok helyett minden mindegy alapon néhány színész a Parasztbecsület operát mímelve kikaparta az addig lapító, paraván mögött statisztáló hajdani pártemberek gesztenyéjét. Akikbe annyi mersz, kurázsi sem szorult, hogy egy írónőből lett politikusból, politikusból lett írónőt csináljanak. Hosszú évekig a frusztrált önsajnálat, hüppögve picsogás, a pusmogó szentségelés járta. Jött a lehetőség: más figurákkal eljátszatni a palotaforradalmat. Ez viszont nem elegáns dolog. Bobby Fischer sem tizenhat világos-, vagy sötét parasztot maga előtt tologatva nyert játszmákat. Hanem amikor muszáj volt áldozott futót, bástyát, lovagot. (...)

Nehéz lehet úgy harcolni, hogy nem mered a hátad fordítani a sajátjaidnak. Amikor borítékolható, hogy nem csak az áhított fotelokon, hanem már a kissámlik miatt is egymás torkának fogtok esni. Hiába. Ez a hajdani, kipróbált Bajnai-projekt gumicsizmás délvidéki változata. Újratöltve. Pedig az eredeti ötlet sem fiallt babérokat. Egyedül Purger Tibi örülhet, de ő is csak Washingtonból, ami nemhogy a pálya széle lenne, hanem ebben az értelemben maga a vasúton túli kivilágítatlan Alvég.

 Elnézve a szivárványos zászlótok alá érkezőket: egyik véglet a másik mellett. Mintha a kuruc.info gárdájának lenne parancsba adva, hogy az Index hírportál szája íze szerint szerkesszenek... Tisztára Kusturica! A szélsőjobbos Magyar Remény(vesztett)nek kéne a frissen átigazolt szerb demokratával(!) vállvetve küzdenie? Karlendítéses Magozott Cseresznye, a Petőfi Brigád máig harcoló partizánjaival? Megfűszerezve ilyen-olyan szabadaelvű, emberi jogi aktivistákkal, akik a macskájuk kölykedzésén, az Exit langyos sörén, és a belgrádi utcai parádék megrendezésének nehézségén többet keseregnek, mint azon, hogy Ustorka környékén vannak olyan dűledező tanyákon élő idős emberek, akik esővizet isznak ha megszomjaznak, és még sosem jártak irodalmi koktélpartin? Persze, ezek az emberek nem ismerik Szabadka belvárosát sem, de a szépíró ifjú mozgalmárok zöme burek meg térerő nélkül ugyanígy éhen halna az oromparti tanyavilág dűlőútjain. 

Muszáj föltennem a nyomasztó kérdést: mégis, ti idáig hol a csudában voltatok?

 

 

 

 

 

 

 

Esetleg elérkezettnek véltétek az időt, hogy végre az ellenzékiség igazmondó szerepében tetszelegve tovább polírhozzasátok a saját mellszobrotokat? Honnét ez a hirtelen buzgalom? Úgy rémlik, a kilencvenes években mintha kisebb hévvel kerestétek volna az igazságot. Vagy ha nem tévedek, jó sokan közületek akkor még a másik oldalon hirdettétek, hogy „az igazság odaát van”. Teli vagytok Jumurdzsákkal, amolyan tegnap Jóska máma Juszuf alakokkal, akiknek zöme elhiszi magáról, hogy a csodatévő talizmán-gyűrű birtokosa, oszt’ ért az állatok nyelvén. Pedig nemhogy az állatokat nem értik, de egy kertvárosi utcába befordulva már a kóbor kutya is megugatná őket. Akkor süvölteni valami ellen, amikor kihullott a kanalatok a bödönből: nem a hitelesség netovábbja. Részemről érteni ugyan érthető cselekedetetek, csak hát ugyanilyen ívvel rögtön le is tojható.

Űr marad majd utánatok, ugyanolyan, amiben most is leledzetek.

A Magyar Mozgalom hasonló a Kossuth-téri köpködő nőhöz. Csakhogy most nem a Pásztort köpik szemközt, hanem a délvidéki magyarság megmaradásának esélyét. Pénzért. Sok pénzért. Reménybeli majdani pozíciókért. Olyanok akik – Hofit parafrazálva: amikor még voltak valakik, már akkor is egy senkik voltak.

Azt hiszitek, hogyha egy zsebórát ripityára vertek, és az alkatrészeket egy zacskóban rázni kezditek, abból majd megint tudni fogjátok a pontos időt…

Elárulom: nem. Nem látjátok majd az időt. Hisz a délvidéki magyarság meglévő maradék idejének a kérdése sem foglalkoztat benneteket.

Dicstelen a szerepetek. A magyarországi vezetés már kiismert benneteket. Az egész siralmas történet haszonélvezője a szerb nagypolitika, ami most lazán hátradől. Elégedetten nézi a délvidéki magyarság megosztottságát, és csak egy kávét kér.  

(Magyar Szó,Pósa Károly)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon