A liberális kényszerpálya

Magyar Szó

Jean Asselborn, luxemburgi külügyminiszter kizárná Magyarországot az Európai Unióból. Európa legnagyobb adóparadicsomának az első diplomatája a héten nyilatkozta ezt a Die Weltnek. Az okok között az unos-untalan ismételt vádakat hangoztatta: Magyarország kerítést épít, „úgy bánik a menekültekkel, mint az állatokkal”, kvótanépszavazást szervez, a sajtószabadságot lábbal tiporja és az igazságszolgáltatás szabadságára tör.

Asselborn régi ismerős a magyar sajtóban, az „elhallgattatott ellenzékiben” ugyanúgy, mint a kormánypártiban: 2010 óta bírálja hasonló stílusban Magyarországot. Olyan tanáros kinézetű öregúr egyébként, akinek ez a pénteki pozsonyi csúcsra időzített megszólalása is afféle, a rosszalkodó diákot az óráról kiküldő fenyítésként hangzott.

Magyarország ugyanis – ezt azon a „helyes úton járó oldalon” mindenki tudja – rossz tanuló: nem hajlandó szolgálni az üdvös célkitűzést, amit kijelöltek számára; nem hajlandó bemagolni és szó szerint visszamondani a leckét, ehelyett érteni szeretné, mi miért van; sőt, ami mindennél szörnyűbb, a saját érveit hangoztatva minduntalan belepofázik Merkel tanárnő németórájának és Juncker tanár úr (állam)háztartástan órájának a menetébe. Hát mit lehet tenni az ilyen javíthatatlan diákkal? Ki kell küldeni az óráról, majd ott kint, tágas magányában rendet tanul!

Asselborn önmagát minősítő kijelentésével vétek volna többet foglalkozni. A magát szabadelvűnek mondó gondolkodás önleleplezésének a szép példája volt ez a kedden megjelent sajtónyilatkozat, amely a szabadság nevében előírja, hogy mit szabad gondolni és cselekedni, ugyanakkor pedig a tolerancia nevében szankciókat helyez kilátásba, ha valaki le merészel térni az általa kijelölt útról. Monopólium az igazságra (én mondom meg, mit kell gondolni), monopólium a szabadságra (én mondom meg, mit szabad tenni) és monopólium Európára (én mondom meg, ki tekinthető európainak), ezek mind-mind Asselborn tanár úr és hasonszőrű társai birtokában vannak örökre és eltulajdoníthatatlanul.

A külügyminiszterré avanzsált luxemburgi néppedagógus valójában tehát egy eszmegyártó monopolista, monopóliumot létrehozni és működtetni pedig jobb körökben büntetendő cselekménynek számít.

A tanár úri mentalitás régen is ilyen monopolista attitűd volt. A rendetlenkedő diák sarokba állítása, letérdepeltetése vagy az óráról való kiküldése mindennapos dolog volt még akkor, amikor gyerekként az általános iskola padjait koptattam. Az atyai pofonról nem is beszélve. Negyven éve sincs ennek. Azóta a fegyelmezésnek ezek a módszerei elképzelhetetlenek, ma már az atyai pofonért a szülőt is a rendőrségre citálhatják, nem hogy a tanárt.

Kicsit furcsa ez nekünk, akik másban nevelkedtünk, akik ebben a liberalizmus kényszerpályájára rákerült nyugati társadalomban egyre nehezebben találjuk a helyünket, és akik sorra veszítjük el – mert a szabadság és a tolerancia nevében erővel elveszik tőlünk – a tájékozódási pontjainkat.

A liberalizmus széles sztrádáján is vannak útjelző táblák, csakhogy azok az útjelzők kivétel nélkül egy irányba mutatnak, merthogy a kényszerpálya egyirányú út, nem létezik ellenkező irányú forgalom rajta, sőt még letérők sincsenek az eszméknek ezen az útján.

Ezen az egyirányú autósztrádán minden országnak jut egy sáv. A középsőben, legelöl száguld az Egyesül Államok Cadillecje (amit természetesen nem Donald Trump vezet), mellette, bal oldalt, kissé lemaradva a német Mercedes vágtat Angela Merkellel a vezetőülésen, mellette, csak egy autóhossznyi hátránnyal Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke „kormányozta” Rolls-Royce ingázik jobbra-balra, időnként áttérve a mellette haladó, hevesen dudáló angol Jaguar sávjába is. Valahol a bal oldali szélső sávok egyikén, tökig nyomva a gázt ott araszol a messze lemaradt szerb Yugo és a keletnémetektől importált magyar Trabant is (amely csúnya, ráadásul plasztika, és még azt sem mondhatjuk rá, hogy legalább a miénk). Így fest az eszméknek és a gyakorlatoknak a mai nyugati autóútja, amelyen mindenki egy irányba, a végső cél felé halad.

Régen az életet irányító útjelző táblák nem csak egy irányba mutattak. A monopóliumot élvező, néha erőszakot gyakorló szülői és tanári nevelésnek az volt a dolga, hogy útra tegye az utódot, de az életnek ez az útja nem egyirányú kényszerpálya volt, mint amit ma „választási lehetőségként” a fiatal nemzedékek elé tárnak. Negyven évvel ezelőtt még úgy tudtuk, a férfi az férfi, a nő az nő, a házasság pedig a férfi és nő utódnemzést szolgáló szövetsége. Ezredéveken át apáról fiúra, anyáról leányra szállt ez az egyszerű, az élet mindennapjaihoz, a többség ösztönös nemi vágyaihoz és nem mellesleg a természet rendjéhez is könnyedén hozzáilleszthető tanítás. Ettől még nem kellett máglyára küldenünk, sőt kiközösítenünk sem az azonos neműek után vonzódókat, mert – pontosan az akkor még pozitív szerepet játszó liberalizmusnak köszönhetően – már megtanultuk elfogadni a másságot.

Ma, negyven év múltán a visszamondandó leckénk már arról szól, amennyiben kellőképpen „haladók” vagyunk, hogy Pistike majd eldönti, ha felnő, hogy ő férfi vagy nő, és azt is, hogy kivel akar a templomban, Isten szent színe előtt megesküdni: Jancsikával vagy Juliskával, miután Jancsika arra a megmásíthatatlan következtetésre jutott, hogy valójában ő Juliska.

Itt tartunk jelenleg, és ez még korántsem a vég, mert a liberális kényszerpályán haladva –„fejlődve”, ahogy a haladáshit vakbuzgó hívei mondanák – csak előre menni lehet, mindig egy lépéssel tovább az individuális szabadságok egyre mélyebb „kiteljesedésének” az útján, egészen a végcélig: minden létező és minden elképzelhető egyéni korlát eltörléséig. A liberális kényszerpálya emiatt a nihilizmus útja, és mai hívei – nem a XIX. századiak! – emiatt nihilisták, bár ezt sohasem vallanák be, még önmaguknak sem.

Az előbbi nemiségről szóló csak a lehetséges példák egyike volt, rajta kívül még számolatlanul sok tűnik a szemünk elé, egyre több, mert osztódnak, akárcsak a törtek, és van közös nevezőjük is: az, hogy kivétel nélkül mind ugyanoda, a végcél felé vezetnek.

A liberalizmus kényszerpályája végén pedig maga a vég áll érzékelhetetlen semmisségével: Európa halála van ott, ennek a világi téren görög és római, vallási téren pedig zsidó és keresztény alapokon nyugvó, kétpólusú civilizációnak az öngyilkossága. (A civilizációkat kutató történelemfilozófus, Arnold Toynbee beszélt először a civilizációs öngyilkosság lehetőségéről.)

Ehhez a véghez azonban sohasem fogunk eljutni, mert vagy észhez térünk, megembereljük magunkat és megleljük a visszavezető utat – ez a nehezebbik megoldás, mert magunkat és az életvitelünket kell megváltoztatnunk hozzá –, vagy a könnyebbik utat választva hagyjuk, hogy nyomtalanul elsöpörjön bennünket az a már közénk költözött életképes civilizáció, amely a nyugati típusú liberalizmust hírből sem ismeri. (Az ő szabadságútja vallási természetű szabadságút.) Győzelméhez még erőszakot sem kell alkalmaznia, egyszerűen csak föl kell mutatnia életképességét a kényszerpályájára rákerült európai civilizáció életképtelenségével szemben, amely születési számával ma már az önreprodukcióra sem képes. Az életösztön, amely élni akar minden áron és minden helyzetben, az életképes félhez fogja vezetni az európai embert, elsőként a nyugatit.

Újra kellene olvasni ebben a kontextusban Michel Houllebecq Behódolás című könyvét. Az irodalom, bár sohasem szabad referenciálisan értelmezni, időnként profetikus üzeneteket fogalmaz meg.

Közel van már az idő, amikor a nyugati szekularizált, vallási értelemben már rég nem keresztény civilizáció fiataljai – és nemcsak fiataljai – tömegesen térnek át az iszlám hitre. Tudom, hogy ez ma hihetetlenül hangzik, de anno a rómaiak sem gondolták, talán még rémálmaikban sem villant föl bennük, hogy hamarosan a megvetett barbár népek királyságai lépnek a birodalom hatalmi örökébe, és azt sem, hogy a még inkább megvetett aljanép „babonája” lesz – ahogy ők nevezték a kereszténységet – a római sokistenhitet felváltó új vallás.

Magyar Szó, Sáfrány Attila

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon