KÉREM A KÖVETKEZŐT!

Napok óta vannak balhék minden irányba. Egyesek szűzlányként csodálkoznak azon, hogy Szerbiában a külvilág mérvadó tényezői szerint is demokratikus választás zajlott. Szemben az ő fejükkel, meg a párhuzamos univerzumukkal, ahol diktatúra tombol.

És mégis mozog a Freud.

Jut belőlük abba a kisvárosba is, ahol élek. Vezényszóra olykor itt is őgyelegnek pár tucatnyian. Noná: ma ők a demokrácia, a pluralizmus, meg a sajtószabadság védelmezői. Amit csinálnak, egészségügyi sétának, tüdőtágításnak nem rossz – hát egyelőre rájuk hagyják a dilit a népek.

Nem tudni miféle zugokból, vagy melyik kő alól másztak elő, ám végre láthatóak, és kéretlen zajkeltéssel ugyan, de hallhatóak is. Mondják azt, amit a szájukba kapnak. Tesznek egy laza kört a közponban, csöppet fesztiváloznak, majd szépen hazamennek az esti sorozatfilmet le ne késsék. Kis város ez kérem, itt a forradalom fáklyája is takaréklángú, szerény mécseske. Gyenge a fénye. Nagyobb a füstje, mint a lángja. Csak a koromja zavaró. Viszont az könnyen levakarható.

Mégis: kész szerencse, hogy van ez a belső piacunk kínálatából verbuválódott kompánia, hisz a Sas-kabaré szilveszteri adása sem szokott ilyen mókás lenni.

Elnézegetve őket, igazán jót lehet szórakozni rajtuk, merthogy a közösségi portálra régi jó Che Guevará-s revolúciós szokásként kiposztolják a saját dicsőségüknek vélt csoportképeket.

Ott aztán ámulhatunk. (A rosseb vár ki egy-egy unalmas mérkőzést!

A fociban is jobb az összefoglalót nézni. Legalább megszámolhatóak a játékosok, meg az öngólok.)

Van annak pikantériája, amikor egy drogdíler viszi büszkén a MI DOLGOZUNK, TI LOPTOK táblát. (Megnézném, hány év is van a munkakönyvében.) Mindenesetre erősen áthallásos a lényegi dolog, nem mentes az allúzióktól.

A többi sem kismiska.

Különösen a kommunizmust éltető újkori ivadékok a viccesek. Ahogy „szelfiznek” a „szabadság szobornál”, amin – kínos logikai és morális öntökönrugásként – pont az eszmerendszerük áldozataink listája feketéllik.

Némelyik kései tinédzser elvtárs olyan hithű, hogy a nagy Sztálin horkolását tette a mobilja csengőhangjává. Buzgalmárok nyomulnak a magyarországi Jobbik párt szlogenjével?

Ennyire „benáculni” tetszettek, vagy csak a megrendelő szponzor a közös? Amilyen a Mozgalom, olyan a tagság.

Mint a görögdinnye. Kívül zöld, de belül vörös, kis fekete magokkal. Vagy ha éretlen, akkor rózsaszín…  

Szép perceket okoznak. Elvégre ritka, amikor egy rakáson a kicsiny „népünk lelkiismerete”, a „progresszió”, s mindkét kezünk ujjain studírozhatók azon jelöltek, akik a jövőnket majdan igazgató közéleti mártírok óhajtanának lenni.

Vegyük sorjában őket. Elég hozzá a suta kezünk:

Ez egyszer már elment orvvadászni; ez sokszor meglőtte szarva közt a tőgyit; erről tudjuk, hogy amit ér azt hazaviszi; ez főzi az egészet; a többi meg szépen megeszi. És itt van vége a történetnek, jóéjszakát gyerekek. Aki nem hiszi, utána sem kell járnia, mondom, kis város vagyunk, régtől világos minden.

Azért zavarba ejtő ám, némileg kicsit groteszk látni, ahogy a Magyar Gárda itteni rajongójától az édesanyja által kitartott életművészen keresztül a meggyőződéses titóistáig az összes meggymagvitéz kontraszelektív módon egy nyomtávon halad.

De az aktuális hőzöngésük a vizuális tartalom humorán túl, sok egyéb említésre érdemes elemet sajnos még így sem tartalmaz.

Múlt-múlt vasárnap egy általános iskolai osztály létszámát produkálták.

Ennyi forradalmárral nemhogy a Téli Palotát, de a Péró bácsi rozzant vályogviskóját sem tudnák elfoglalni. (Még jó – mondta a Szemölcs sógor – hogy az Auróra cirkáló per pillanat nem ér rá, mert a galeri bátrabbja már a lövegtornyait fordította volna a húsvéti kirakodóvásárunk bódésora ellen…)

Elnézve az ismerős, meg a túlnyomórészt ismeretlen arcukat – a vidékről importált bozótharcosokat – ha kicsit drágább pénzérme lennék, nem érezném magam biztonságban közöttük. Furcsa, hogy egyiket sem kínozza az a kérdés: vajon mi értelme van a produkciójuknak?

Rájöttem: biztos ismerik a történelmet. Ugyanis egyszer Caligula római császár is háborúba küldte csapatait a tenger ellen. (Az említett potentát ugye nem a józan eszéről vált ismertté.) Mit ad isten, a hadjárat végén tengeri kagylókat hozatott velük vissza harci ereklyeként, ami – akkor, szerinte – a Neptunus isten ellen aratott győzelmét jelentette. Nagyjából ennyire komoly a Magyar Mozgalom, meg a leszerepelt szerb ellenzék mostani lázongása is. Valós eredmény híján trófeaként nem kagylókra, hanem sípokra, meg üres dumára telik tőlük.

Devalválódik az egész balhé. Ahelyett, hogy értelmes emberként – vagy legalább politikusi, közéleti mivoltukban némi szakmaisággal fölvértezve – kezelnék a fennálló helyzetet. Ehelyett már megint nem az ország, hanem csak a saját problémájukat akarják kezelni.

Túlkínálat van belőlük, meg a hisztijükből, meg tüntiből is. Az egészben az a biztató, és megnyugtató, hogy nálunk a városban nagy fölfordulást nem okoznak. Alkalomadtán fegyelmezetten, alakzatban haladnak.

Így, ebben a sorrendben majd tessenek szívesek sorszámot igényelni Ursula nővértől.

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon