A képmutatás netovábbja

Az elmúlt napok a megemlékezésről szóltak. 1848-ról. Az egységről.

A múlt történésein elmélázva – és nyugodtan meg lehet most engem ezért kövezni – jutott eszembe az a gondolat, hogy mégis milyen érzések kavaroghatnak most a Magyar Mozgalom képviselőiben?! Milyen lehetett nekik március 15-én megkoszorúzni a bácskossuthfalvi Kossuth Lajos szobrot (csak erről láthattunk képet)? Azon a napon, amikor a nemzeti összetartozást ünnepeltük. Legalábbis mi igen.

De ők vajon mit ünnepeltek?

Mégis milyen lehetett ott álldogálni, nem szólni a nemzettársakhoz, csak a cipő orrát némán bámulni? Megérteni, valahol ott legbelül elismerni, hogy a közösségi összetartás és összetartozás nem azt jelenti, hogy hátbaszúrjuk az eddigi bajtársainkat, majd a későbbiekben, a VMDK embereinek is, akiknek hátán bejutottunk a tartományba, megmutatjuk  az igazi énünket. Felismerni, hogy az önös érdekek által vezérelt egyéneket nem fogja a történelem hősként ünnepelni, hanem, mint tenger a szemetet, kimossa magából. Amikor hosszasan tekintgethettek jobbra és balra, és amikor csak azt várhatták, hogy múljon már el ez a számukra oly kínos pillanat. Mégis, milyen lehetett?

És az nem válasz rá, hogy forradalmi. Itt nincs miért és mi ellen fellázadni.

És hogy miből vontam le ezt a következtetést?

A Magyar Mozgalom már csak egyik társelnöke szólal fel a nyilvánosság előtt. Eltűntek az ismertebb arcok, feladták. Már csak az önérdektől vezérelt társelnök nyomja a betanult, mindennel elégedetlen szövegét. Hiába. Szavai már nem találnak követőkre. 

És hogy miért nem őszinte a megemlékezés?

Mert egyszerűen nem hiteles.

A márciusi ifjak hittek a nemzet erejében. Hittek az összetartásban és hittek az egységben. A közösségben.

Ők hittek benne.

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon