A katolikus magyar közösség korszerű, életerős, pozitív és előretekintő közösség

Pásztor István beszéde a Miasszonyunk Iskolanővérek Kollégiumának ünnepélyes átadóján

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, ünneplő Közösség!

Szeretném megköszönni a nővéreknek, hogy 140 éve jelen vannak a nagybecskereki egyházmegye életében.

Szeretném ebben az ünnepi pillanatban hálával kimondani a nagybecskereki születésű Szathmáry Karolina nevét, hiszen elsősorban az ő nemes lelkének és végakaratának köszönhetjük, hogy ma itt állhatunk a zárda falai között.

A nemes célok nem sikkadnak el. A jövő reménységének nevelése és istápolása, a leányifjúság oktatása és nevelése pedig ilyen cél volt. Szathmáry Karolina 1867-ben hunyt el. Ahhoz, hogy 1879-ben megtörténjen  a zárdakápolna alapkőletétele, elhivatottság, kitartás és jó emlékezőképesség is kellett.

Igen, tisztelt ünneplő Közösség, biztos vagyok abban, hogy jó emlékezőképesség nélkül nem valósulnak meg a legnemesebb közösségi elképzelések sem. Úgy hiszem, Bonnaz Sándor püspök úrnak igen jó memóriája volt. Meg nagy kitartása és akaratereje is lehetett, mert tizenkét év elmúltával sem feledkezett el, nem választotta a könnyebb utat, hanem valóra váltotta a nemeslelkű hölgy végakaratát. Így az alapkő letétele után egy évvel már meg is kezdődhetett a beiratkozás: 1880 szeptemberétől évtizedeken át ötvennégy nővér kétezernél több leánygyermeket készített fel az életre, látott el tudással.

Szeretném megköszönni a nemzetben gondolkodó magyar Kormánynak, a Nemzetpolitikai Államtitkárságnak, Potápi Árpád János államtitkár úrnak és Pirityiné Szabó Judit főosztályvezető asszonynak, hogy hittel álltak a zárda felújításának ügye mellé. Ez a közös hit tette lehetővé, hogy a múlt előtt tisztelegve a jövőbe tekintsünk, hogy a falakon túl eszméket, ideálokat, emberi reményeket fedezhessünk fel, hogy a nagybecskerei zárda újra önmagával azonos épület lehessen.

Valaki nekem azt mondta, több lesz a zárda, mint volt. Megvallom, nem is értettem, mit akar ezzel mondani. Talán a panorámalift, a térburkolat, az üvegkorlát miatt mondta? Vagy a huszonegyedik századi székekre gondolhatott? Akármire is gondolt, tévedett. Mert a zárda soha nem lehet több annál, mint ami volt. Ezt szeretném itt és most nagyon világosan kimondani és egyértelművé tenni.

Megtisztelő feladat, ez az ünnepélyes pillanat megengedi a szót: megtisztelő vállalás volt részemre, hogy jónéhány évvel ezelőtt beleállhattam a zárda felújításába. Olyan vállalás, amihez elsősorban is nagyszerű barátokat és segítő társakat találtam az anyaországban. Nélkülük mindebből nem lett volna semmi. Nem az 1 milliárd 120 millió forint nem lett volna, az sem, de kérem, higgyék el, ha nincs meg bennünk a közös akarat, a barátság és a vállalás iránti alázat, odáig sem jutottunk volna el, hogy ezt az óriási összeget kimondjuk, nemhogy célirányosan és sikeresen felhasználjuk. Ezért köszönettel tartozom Hajnal Jenő elnök úrnak és a SPES Alapítványnak is.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, ünneplő Közösség!

Azt mondta nekem valaki, több lesz a zárda, mint volt, amire én azt válaszoltam, nem is értem, mire gondol.

Mi lehet több az emberi hitnél? Mi lehet több az életre szóló alázatos szolgálatnál? Annál, hogy fogadalmuk szerint közösségben élve, egyetlen célnak, az ifjúság nevelésének rendeljék alá mindennapjaikat, hogy másokat mindig fontosabbnak tartsanak önmaguknál, és arra tanítsanak kétezernél is több leánygyermeket, hogy az ima meghallgattatik, ahol a legnagyobb az ínség, oda megérkezik a segítség, az alázat sohasem lehet azonos a megalázkodással, mások megbecsülése pedig önmagunk megbecsülésével kezdődik, amint az emberi méltóságnak is ez a mércéje.

Nekünk az volt a vállalásunk, hogy a zárda épülete megfeleljen az iskolanővérek száznegyven év óta töretlenül végzett munkájának. Szerettük volna, személy szerint én szerettem volna azt, hogy a zárda épülete úgy újuljon meg, hogy abban kifejezésre jusson a katolikus magyar közösség gondolkodásmódja. A katolikus magyar közösség ugyanis korszerű, életerős, pozitív és előretekintő közösség. Érti az idők szavát, vállalja a kihívásokat. Ha innen nézzük, akkor a zárda épületének magas színvonalú megújulása kifejezi azt a lelkiséget, ami lehetővé teszi számunkra, hogy a huszonegyedik század második évtizedében Nagybecskereken higgyünk abban és tegyünk azért, hogy a bánáti magyar leánygyermekek anyanyelvi iskoláztatásban részesülhessenek, emellett pedig neveltetésük, amennyiben családjaik azt fontosnak tartják – és örömmel jelenthetem Önöknek, hogy nagyon sok bánáti család tartja fontosnak –, leányaik neveltetése a katolikus hit szerint történjen. Ma még úgy tűnik, hogy a világ az ellentétes irányba trappol, de én biztos vagyok abban, hogy nemsokára olyan napokat fogunk élni, amikor helyére kerül, helyes értelmezést kap az emberi méltóság, a másik megbecsülése, a felebaráti szeretet és a női önazonosság is, aminek erősítése nem a nők folyamatos válaszút elé állítása szerint fog történni. Mi már erre a jövőre gondolva tettünk meg mindent azért, hogy régi és új szépséggel létezzen a zárda.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, ünneplő Közösség!

A zárda ünnepélyes átadásának napja Úrnapján történik. Ennek szimbolikus jelentése is van, de a magyar néphagyományhoz visszanyúlva is erős üzeneteket találunk, amik indokolttá teszik azt, hogy ezt az ünnepséget ma tartsuk meg. Én azonban ettől kicsit elrugaszkodva, az emberi csoda felől szeretném ezt megközelíteni.

Emberi és nem isteni csodát mondtam, mert a kettő itt összeér. Az emberi csoda a fel nem adott akarat, kitartás, reménykedés. Az isteni csoda pedig az, hogy meghallgatásra talál az emberi kitartás és reménykedés.

Miután 1880 körül a Miasszonyunk Szegény iskolanővérek anyaházából, Temesvárról megérkezetek a nővérek Nagybecskerekre, hatvannégy éven keresztül oktatták és nevelték a bánáti leányifjúságot. Nehéz időszakot éltek meg 1920 után, de olyan üldöztetésben, mint amit a kommunisták rendeztek, nem volt részük. A délvidéki magyarság egészét, így a vajdasági magyarokat is, Bácskában, Bánátban és Szerémségben nagy megpróbáltatásoknak tette ki a békediktátum. Nagybecskerek központjában, a Megyeháza előtt állt Kiss Ernő egész alakos, kovácsoltvas kerítéssel körülkerített szobra, Radnai Béla 1906. május 27-én felavatott alkotása.  A szabadságharc hőse hosszú köpenyében, jobb kezében nyugvó kardjával, lefelé néző tekintetével egyszerre volt a szabadság és az eltiportság jelképe, a szobor kifejezte az emlékezést és az iránta érzett tiszteletet. Amikor 1919. június 26-án éjjel felrobbantották, maradványait pedig a rendőrkapitányság udvarára vitték, senki sem gondolt arra, hogy valaki megőrzi a bronz fejet. Pedig így történt. Mindezzel csak azt akarom jelezni, hogy csodák bizony történnek, sokszor a legnehezebb időszakok hordozzák ki azokat.

Amikor 1944-ben az iskolanővérek által működtetett hatalmas iskolát elvette a partizán hatalom, majd 1959-ben államosították is, a csodára senki nem gondolt. Pedig azokban a vészterhes időkben, amikor megannyi ember munkáját és teljesítményét vették el egyetlen tollvonással, amikor titokban kellett tartani a meggyőződést és meghurcoltatás járhatott a vallásosságért, érlelődött a csoda – nem tudjuk másként megmagyarázni a kitartást, keménységet és alázatot, amivel a nővérek átveszelték az évtizedeket, hogy aztán a legnehezebb időben, amikor már egész Európában mindenki elfelejtette, hogy mi a háború, ők egy testvérgyilkos, kegyetlen és embertelen, a magyarságot sokszorosan és ismét nehéz helyzetbe sodró időszakban, 1996-ban újraindították iskolájukat. Reményt, hitet és bátorságot adtak a családoknak, az anyanyelvi továbbtanulás lehetőségét a leányoknak. Néhány éve már, hogy felvette alapítója nevét és Szathmáry Karolina Leánykollégiumnak nevezik az intézményt, ami az emberben rejlő csodát megkeresve hitet, tudást és jövőképet ad a bánáti keresztény középiskolásoknak.

De azt hiszem, nem tévedek, ha a vagyonvisszaszármaztatás szívós küzdelmével kapcsolatban is csodát említek – körülnézve, körüljárva a teljes épületegyüttest, megértjük, hogy ennek tíz évvel ezelőtti visszakerülése jogos tulajdonosaikhoz nem csak jogászi sikeresség volt.

És most, 2020 Úrnapján közösen ünnepeljük ennek a 140 éves épületnek és működésnek a megújuló külsőben való továbbélését, azt, hogy helyet kap itt a Petőfi Magyar Művelődési Egyesület és hatvan kollégista lakhat itt méltó körülmények között.

A Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek, 2011 óta Boldogasszony Iskolanővérek, azért kerültek ide, ebbe a jósorsra érdemes bánáti városba 1880-ban, hogy általuk ismerjük meg képességeinket, tudjuk meg azt, mire vagyunk képesek. Az ő itteni történetük egybefonódik az itteni magyarság sorsával. Megpróbáltatásaik és kitartásuk az itteni magyarság kitartását erősíti, emeli, teljesíti ki. Van, hogy csodákkal. De legtöbbször a magyarság összefogása által.

Én most ezen a felemelő ünnepen ezt szeretném megköszönni mindazoknak, akikkel összefogva megérhettük ezt a napot.

Isten éltesse a nemzetet, Isten éltesse a vajdasági magyar közösséget!

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon