Ilyen vagyok. Ezt gondolom. Ezt teszem.

Azért írom le, mert fontosnak tartom a világos mondatokat, az egyértelmű állásfoglalást. Magamról beszélek, nem másról. Másról könnyebb. Divatosabb. Fikázni. Unom.

Facebook

Véemeszes vagyok. 

Öt éve csatlakoztam a párthoz. A civil szervezetben való aktivitásomnak köszönhetően jöttem rá, hogy szeretek emberek között lenni, szeretem a vajdmagyarokat, szeretek szervezni és segíteni.

Hallottam, hogy van ifjúsági fóruma a véemesznek, ahol korban hozzám hasonló fiatalokkal tudunk különböző rendezvényeket is szervezni, és ezáltal ápolhatjuk anyanyelvünket, kultúránkat, megismerhetjük hagyományainkat.

Tudom, tudom, ez már egy megszokott, könyökömön jön ki mondat, de ez tényleg így van.

Mi a saját kultúránkat ápoltuk és ápoljuk, és azt szeretném, hogy egyszer a gyermekeim is tudjonak majd magyar népdalokat, és legalább a csárdást járni. És itt éljenek, mert itt vannak otthon.

Olvasok.

Olvasom a Magyar Szót, olvasom a Hét Napot és a Családi Kört is. Régebben is olvastam ezeket a lapokat. Vártam a csütörtököt, és

amikor apa hazaért a munkából a táskájából elővett Magyar Szót a Tarka Világ melléklettel, és a Családi Kört is elsőként vettem ki a kezéből. Sokáig újságíró is akartam lenni.

Olvastam a múlt heti Várady tanár úrral készült interjút is. Meg is mosolyogtam. Kár, hogy csak ennyi, dehát nem mondhatok mást. Ennyi volt benne.

Aztán olvastam az e heti vezércikket is a Hét Napban, ahol az újságírónő megint rinyál, hogy milyen szerényen élnek, és csak a remény marad, hogy a fizetés nem lesz (tovább) csökkentve, de a munkateher az persze növekszik. Nem, egy szóval sem mondom azt, hogy ingyen és bérmentve kellene dolgoznia akárkinek is, főleg nem egy újságírónak, de könyörgöm, magyarul írni kicsiny vidékünkön először is hivatásnak kell lennie. HIVATÁSNAK – így nagy betűkkel.

Internetes hírportálokat is olvasok. Szinte minden nap. Amikor munkába megyek, vagy éppen hazafelé tartok, csak ezeket böngészem a telefonomon. Sajnos, a mobilom aksiját ezért is kell naponta legalább kétszer töltenem.

Van véleményem.

Attól, hogy párttag vagyok, van véleményem. Attól, hogy elolvasom a Magyar Szót, még mindig van önálló gondolatom, még mindig van önálló véleményem.

Tudok nemet mondani. Nem utálok senkit, de megválogatom, hogy kinek, mit mondok el.

Szabad vagyok.

Mert azt írok le, amit akarok. Azt mondok ki, amit gondolok. Amit érzek. Tükörbe tudok nézni, és igenis van integritásom.

Van integritásom attól, hogy párttag vagyok.  Nem szeretem az igazságtalanságot, de rendszerben gondolkodom.

Lojális vagyok.

Nem harapok abba a kézbe, ami enni adott nekem. Nem lázongok, nem kezdek el szervezkedni, hanem próbálok elemezni és megérteni. Nem nézem kizárólag a saját érdekeimet, egészében vizsgálom a dolgokat. Azt nézem, hogy a pártnak jó legyen. Mert a párt csak így tud a közösségért tenni.

Ha nekem nem jó, ahogyan a párt akarja, akkor veszem a kalapom. De nem fúrom meg a pártot, a bajtársaimat.

Realista vagyok.

Azt mondják, az ölelkezés nem fáj. Aki ezt mondja, még nem érezte a búcsú ölelés húsbavágó fájdalmát. Tudom, hogy sokan külföldre mennek, nem vagyok hülye. De akik elmennek, azok mind hazavágynak. És ne mondja nekem senki, hogy ez nem így van, mert akkor az hazudik. És előbb-utóbb ők mind haza is jönnek.

Aki meg itt marad, azért küzd az a szaros véemesz. Küzd a magyar egyetemistákért, küzd az idős bácsikért, nénikért, küzd a vállalkozókért, sőt még az újságírókért is. Küzd a vajdasági magyarságért. Mindannyiunkért.

De ti mit csináltok?

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon