Így gyalázd a rendőrnődet

„A magyar emlős. Egy magyar nem csinál nyarat. A magyar a sötét, ahová Európa ugrik. Ki tartson magyart? Kezdő magyarbarát inkább kanmagyart tartson, ne szukát! Tanácsosabb fajtiszta magyart beszerezni, mint valami bizonytalan származású magyart. Öreg magyart ne vegyünk! A magyart következetesen dicsérjük vagy dorgáljuk! Lágy, barátságos hang: jól van, jó magyar, illetve keményen, határozottan: pfuj, magyar, helyedre! A magyar a tartós fogyasztási cikkek kategóriájába tartozik. Olcsó magyarnak híg a leve!”

Esterházy Péter, Kossuth-díjas író: Így gondozd a magyarodat (részlet)

Vele kezdtem, vele folytatom. „Egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá." – mondta ugyanő, az író, a Kossuth-díjas, a mai liberális értelmiség elgyászolt kedvence, és aligha kell bizonygatnom, mennyire találó a második citátumának üzenete a fenti, dőlt betűs bekezdés elolvasása után. Hagyom az írót. Találja meg a békéjét ott, ahol most van. Nem róla lesz szó.

Hanem egy jelenségről, amit nem lehet elégszer leírni. A bunkóság, a jellemtelenség mindennapjairól. Vakkomondorokról, Damu Rollandokról, asszonyverő közéleti figurákról. Be- beszólogató, aztán nyüszítve elnézést kérő képviselőktől hemzsegtek idáig is a szerb és a magyar hírek.

A minap éppen Seselj vajda parlamenti párttársai huligánkodtak egy képviselőnővel. Be akarták verni az orrát, mert a raccsoló dagadtat annak nevezte, ami. Háborús bűnösnek. Hétköznapibb formában is jelen van a nők elleni erőszak. Szexistának mondott odaszólogatás dívik a székesfővárosok parlamentjeiben. Kipattan a botrány, ki-ki – ahogy lenni szokott – leginkább pártállástól függően védi vagy elítéli a másikat. Csak egyet tudok. Mindenre van mentség, de a tahóságra nincs. A tahó az tahó, még ha kristálypohárból gargalizál valamelyik fővárosi neoklasszicista lakás arannyal futtatott fürdőszobájában, akkor is.

Hogy hol van most a hazai álcivil és vele karöltve a magyarországi ellenzék: meg nem mondható. Nem tudom. Talán a Holdon. Még nem látok rajta mozgást. Pedig lenne hozzájuk kérdésem, csakhogy már annak sincs értelme. Sajtóközlemények szintjén elvannak, valami köztes dimenzióban. A kitartóbbak kommentároznak még, az utóbbi napok lázas izgalmában ki is köpülődött közülük a Kossuth-téren egy pár tízezres köménymag.

Pilácsuló iPhonjaikkal csápoltak, méregdrága készülékeikkel hadonásztak kicsit ezek a Fidesz-kormány révén mélyszegénységbe taszajtottak. Néztem őket, a közvetítést. Arra gondoltam: a rézangyalát! Ha most ettől sem csinálja össze magát a komplett Orbán-kabinet, akkor nem tudom mitől! Atrocitás nem volt. Csak pár jobbikos/momentumos/kétfarkú proteinfiú akarta a rendőrsorfalat megbontani, hátha. A balhé végett.

Ki is szúrták maguknak a legvékonyabb szőke rendőrnőt, akit az egyik baromarcú minősíthetetlen hangnemben gyalázni kezdett (megtekinthető a videó az interneten). A körülötte demonstráló, csupa-csupa ejrópéer demokraták, TASZ-kupakok mindeközben lelkesen helyeseltek, bólogattak. Egyiknek sem sült ki a szeme. Most nem volt köztük a nők jogait emlegető, sem a humánumot féltő. A készenléti rendőrség századosa higgadtan hátrébb parancsolta a rendőrnőt, hogy az izmozó sejthalmaznak ne legyen módja sem női, sem emberi mivoltában verbálisan tovább inzultálni az egyenruhás asszonyt, és álltak tovább a magyar szervek a sorfalban, faarccal nézve a csőcseléket.

Nem tudom mennyire sikerült a szerb rendőrség ideológiai, szakmai átnevelése Milosevics óta, de némi alappal gondolom, hogy Belgrádban az ilyen nyikhajokat ott helyben leverték volna, mint vak a poharat. Nem így a Kossuth téren, ahol tovább honolt a türelem. Aztán a különféle ízléssel összehányt Grósz Haus romkocsmákba vonult a bubogó ellen, rozéba fojtani a szombati revolúciót. Jó volt látni, Petőfinek majdnem igaza volt, hogy habár a víz az úr, ugyanez nem igaz a szennyvízre.

Sokat láttam belőlük. Túlságosan is. Keseregnek hangosan a villamoson, a határon, az utcán, de jut belőlük a médiába és a boltok sorban állói közé is. Jajgatnak. Addig ismételnék a választásokat, mígnem egyszer ők győznek. A sajátságos felfogásukban a demokrácia nem a többség, hanem a kisebbség akarata. Bájos.

Velük kapcsolatos véleményemet annyiban változtatom, hogy immáron biztosan látszik: negyven év is kevés lesz. Mindez azért, mert az a fajta erkölcsi alap, amely az európai világot a második világégés előtt jellemezte, nem csak a szovjet érdekszférában, hanem 1968 óta a Nyugaton is szilánkjaira széthullott. Meggyőződésem, hogy legalább negyven év kell a rendszerváltozás előtti szocialista, titóista, kádárista negyven év kiheveréséhez. Ennek még a felénél sem járunk. Ugyanis bátorkodom nem kronológiai, hanem közjogi értelemben számolni a négy évtizedet. Négy éves, választási ciklusokban.

És csak remélem, hogy eljön az az időszak is, amikor a hasonló eseteket – nemcsak rendőrrel –, hanem minden normális emberrel szemben ott helyben szankcionálni fogják. Addig tudniillik minden baktert, postást, autóbuszvezetőt és mentőst, valamint minden civil embert fenyeget majd a „civilek” rendet nem ismerő erőszakos fellépése.

Amit tűrni tovább nem szabad. Mert az ilyent nem a rendőröknek kellene elvinnie, hanem kiskorában a gyermekágyi láznak, ivaréretten a szifilisznek, Budapesten meg a négyes-hatos villamos első kerekének. És most még finom vagyok, nem szóltam az egyéb módszerekről. Rendet akar a magyar. Erre szavaztunk. De azért tartsuk szárazon a puskaport. A gazemberek köztünk élnek.

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon