A HÁZ – HAZA FOGALMA

A szerző rajza

„Kinek nincs háza, annak sose lesz tán,

ki egyedül van, egyedül marad,

hosszú leveleket ír és olvas eztán,

vagy bús allékban járkál hallgatag

s bámulja a fakó napsugarat.”

 

Rilke: Őszi nap (részlet)

Kosztolányi Dezső fordítása

 

A házat el szabad adni.

A hazát sosem.

A házat el lehet hagyni. A hazát sosem.

Aki a hazáját elhagyja, nem föltétlen ki- vagy elvándorló. Nem.

Az esetek túlnyomó többségében a hazáját elhagyó továbbra is abban az országban lakik, ahol született. Ott él, dolgozik, költi a pénzét, adót fizet, gondozza a bélyeggyűjteményét, napilapokat olvas, nyomja a dudát a csúcsforgalomban, hangoskodik, vagy éppen sunyi csöndben lapul, néha ír, néha olvas, tájékozódik, véleményt formál, egyszóval a normális emberhez hasonlóan teszi a dolgát. Éppen csak annyi különbséggel, hogy a tulajdon hazája ellen dolgozik. Az országa érdekeivel szemben cselekszik, s mindeközben észre sem veszi, hogy lassan hazátlanabbá válik attól is, akit a sorsa valamiért egyszer idegenbe kényszerített.

A hazaáruló – minden rokonszenv nélkül írom, mert mentegetni nincs szándékom –, nem is biztos, hogy a szülőhazáját tekinti legnagyobb ellenségének. Sokkal inkább önmagával meghasonlott az ilyen ember.

Gyűlölni valamit elég intenzív érzés. Lassú méreg. Gyűl-ölet. (Szer-etet.) De lássuk be, néha a legjobb ember is ragaszkodik valamilyen olcsó, lassan pusztító méreghez. Dohányzunk, iszunk, mindenféle egészségre káros ételeket zabálunk, mértéket nem ismerve. A hazáját gyűlölő sem csinál egyebet: a tulajdon közössége elleni áskálódása elégíti ki beteges vágyát. Csak míg az alkoholistának, a drogosnak, a nagyétkűnek, vagy a láncdohányosnak az önpusztító életmódja jobbára egy emberes haláltánc, személyes tragédia, addig a hazaáruló az egész közösségének a létét teszi kockára. Milliónyi hozzá hasonlóan magyarul álmodó, magyarul gondolkodó érdeke ellen képes munkálkodni. Egyik ártó tettét a másik követi, szinte törvényszerű a láncreakció. Sosem hagyja abba.

A hazaáruló beteg.

Szánalmat nem érdemel, mint a kórházi ápoltak. Ő a baját saját magának köszönheti. Szenvedéllyel gyűlölni senki nem kényszerítette. Régen talán igen, de mostanában senkinek sem szögeznek puskacsövet a tarkójához, hogy tessen szíves a saját hazáját, a saját népét idegen érdekek mentén kiszolgáltatni. Az áruló jellemtelenségéből adódóan zokszó, skrupulus nélkül, önként, csaknem dalolva mószerolja az övéit. Minden bőr pórusán a hazája ellen fortyogó dühének bűzös váladéka szivárog. Hiába mézesmázos az ábrázata. A gesztusainak is átható szaga van, arról fölismerhető.

Ha leír valamit, egy-két bekezdés után észreveszed: ennek romboló a szándéka. Csomagolhatja azt az elvek meg a kritika csillogó staniclijába, rögtön világos, mire megy ki a játék.

Ha megszólal, percek múlva kiismered: kettős beszédének fonák értelme pont ellened, a hazád ellen irányul. 

Az árulót a dühe elvakítja.

Járulékos veszteségként egy csomó keserűség, csalódás, a tehetetlenség érzése szorongatja. Meg van sértődve. Méltatlannak érzi a helyzetét. Utálkozik, vádaskodik, megszól mindenkit, aki netán sikeresebb, ügyesebb, tehetségesebb, vagy egyszerűen csak szerencsésebb tőle. Az önmagán fölismert csődtömeg érzését elviselni képtelen, ezért folyamatosan hárít, kivetíti a legrosszabb énjét másokra. Egyéneket éppen úgy gyűlöl, mint egész embercsoportokat. Úgy mentegeti magát, hogy ha a sajátjait gyűlöli, azzal csak bírál, nemes szándékkal mutat rá a hibákra. Szép is lenne… Ha nem a kettős mérce szerint ítélkezne. Az áruló nárciszoid alkat, önmagába szerelmes, önkritikája nulla: nem is várható el tőle, hogy észrevegye saját szemében a gerendát. 

Haragja már régen nincs, hisz a harag elillan, elpárolog egy idő után. De aki dühös, az egy mocsárba ragadt, aminek gőze fojtogató, sara sziruposan ragad, beszennyezi a testet-lelket, elnyel minden emberi jó érzést, a düh lápi ördöge örökre foglyul ejti az árulót, ha ostoba, ha okos: nincs pardon.

Az áruló mindig hazug is. Ez törvényszerű.

Ezzel jár. Amit művel, annak ez a hozadéka. Hazudnia muszáj. És mint lenni szokott, egy idő után rajta is kapják. Ma már könnyű visszanézni, ki, mikor, és mit mondott. Egy kattintással tetten érhető a hazugság. Sánta kutyához már régen nem mérnek hazugságot. Más kérdés, hogy az áruló leleplezett gazságát mindig takargatná, mint macska a piszkát. (A bejegyzést törölték – ez a leggyakoribb. Ám egy megsárgult újságpapíron is megmarad a gyalázat, némi utánajárással elő lehet bányászni, ahogy a világháló irdatlan memóriája is megőriz sok mindent.)

Mi, délvidéki magyarok, különösen érzékenyek vagyunk, ha a haza fogalmára terelődik a szó. Legtöbbünknek ott kezdődik a haza, ahol a családi házának a küszöbe van, és ott ér véget, ahol már nem látja a szülőfaluja templomtornyának a csúcsát. Ezt hozta nekünk a történelmi sors. Nincs ezzel semmi baj. Megtanultuk kevéssel beérni. Akinek sok nem adatik, az a keveset még inkább becsüli. Az az otthonunk, amit két kézzel megteremtünk, mert más, jobb, nagyobb, teljesebb híján az a hazánk.

Hisz a hazánk egyben a házunk is.

Ház nélkül elég keserves dolog lehet élni.

Hazátlanul meg nagy kérdés, hogy egyáltalán érdemes-e?!

 

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon