A harmadik világháború

A ma Európájának véglegesen lőttek. Még nem szó szerint, de holnaptól talán igen.

Napok óta alig nézem a világhálót, megcsömörlöttem már a koronavíruson csámcsogó cikkektől, a tudálékoskodó kommentároktól. Ismét bebizonyosodott: nem csak 15 millió költő népe vagyunk, hanem ugyanennyi virológusé is, akik, ha kell, ha nem, elkezdik szakérteni a Nagy Háborút lezáró spanyolnáthától idáig az összes járványt. A gyakorlatban már nem megy ilyen jól: egyelőre nincs ellenszere a mizériának. Én mégsem a rettegett fertőzés miatt aggódom.

Egyik ismerősöm családi vonatkozásai, illetve kötődései révén elég jól ismeri Kínát, és nem hallomásból, hírekből értesült, hanem testközelből ismeri a dörgést. Számos alkalommal megélt tapasztalatai alapján hiteles személynek tartom, a minap kijelentette: Kínában évente átlagosan negyvenvalahány ezer ember hal meg egy „közönséges” influenzában. Hogy ez a korona szerű miért olyan különleges – meg nem tudná mondani.

Az viszont biztos, már most iszonyú gazdasági károkat okozott az országnak. És ha a magam laikus módján ezt a szentenciát tovább fűzöm, akkor nagyon valószínű, nem csak a pekingi közgazdászok forgolódnak álmatlanul az ágyaikban, hanem errefelé, kicsit nyugatabbra karéjozva sem lehet rózsás a helyzet. Ez a pénzügyi vonzata a dolgoknak. De mivel a bukszán kívül néha érdemes mást is vizsgálgatni: szerintem a járvány okozta hisztéria, tömeges nyavalygás legalább akkora károkat okoz, amelyek anyagiakban ugyan nem mérhetőek, de rombolják a hitünket, ezzel együtt pedig szomorú látleletét adják az esendőségünknek, a gyengeségünknek. (Néha kell egy pofon, hogy az emberiség kicsit lejjebb szálljon a magas lóról?)

Mert a félsz mostanában ott munkál a lelkekben.

A Bécsbe tartó vonaton – fölpillantva a könyvből – elhűlve néztem körül: mintha a Közép-Európai Műtőorvosok és Ápolók Világkongresszusába csöppentem volna… A szerelvényen egészségügyi maszkot viselők soha nem látott tömege utazott, akik egy ártatlan köhintésre is fölkapták a fejüket, és szúrós szemmel néztek minden olyan utastársukra, aki – mint jómagam – kénytelen volt kifújni az orrát. Tirol után, a svájci határon, miután két csendőr kíséretében egy csodaszép német juhászkutya szagolgatott végig bennünket, a nyomukban egyenruhában egy kitűzős egészségügyis is végigjárta a vonatot, soknyelvű szórólapokat osztogatva.

Zürich ingyenes bulvárlapja, a mindenütt megtalálható 2o Minuten (2o Perc) címlapján is öles betűkkel virít: SO SCHÜTZEN WIR UNS (Így védjük magunkat/egymást).

Mellette három piktogram hívja fel a figyelmet a gyakori kézmosás szükségességére, a könyékhajlatba tüsszentésre, és arra, hogy aki lázas meg náthás tüneteket észlel magán, az lehetőleg maradjon otthon. A lapban megszólaltatták az országos egészségügyi hatóságok vezetőjét is, aki köntörfalazás nélkül közölte: a koronavírus terjedése immáron megállíthatatlan. Idő kérdése csupán a terjedésének sebessége, ahogy csak óvatosan jósolható, hány áldozata lehet még neki.

A szakember szerint innét kezdve nem a megelőzésre kell fektetni a hangsúlyt, mivelhogy azt már túlhaladták a drámai gyorsasággal bekövetkező események, hanem sokkal célszerűbb arra koncentrálni, miként lehet a már megfertőződötteket és az ezután megfertőződőket kezelni.

Ismerve a pragmatikus svájci észjárást, a dermesztő tények rideg logikájától borsódzik a hátam. Itt gyakorlatilag karanténról lenne szó, ami – ne szépítsük – elkülönített egységeket, hadd ne mondjam – táborokat jelent… Még majd beigazolódik az összes klisészerű hollywoodi film rémálma, és a stadionokból kórháztelepeket csinálnak.

Hogy a szegény embert az ág is húzza – ráadásként itt van nekünk a legújabb háborús válság. Ez biztos azért rúgta ránk az ólajtót, hogy amelyikünk netán nem pusztulna bele a világméretűnek kikiáltott járványba, az se örülhessen: majd a törökök (vagyis a NATO) meg az oroszok gondoskodnak róla, ne legyenek a békés jövőt, a nyugalommal megélt öregkorunkat illetően vérmes reményeink. Ígyesen ez a szír-szar helyzet is egyre fokozódik. Mindez bennünket Bácskában nem is nagyon érint(ene), de Törökország pár órája megzsarolta Európát. Ankara megnyitja a határait, ahol 5 millió éhenkórász rajtpozícióban, startra készen áll lerohanni az Európai Uniót. És ha van valami, amitől nekünk délvidéki magyaroknak, ott valahol Horgos, Magyarkanizsa, Kelebia meg Rábé tájékán, az anyaországi határ környékén rettegnünk kell, az nem a fentebb taglalt takonykór, hanem az az invázió, amivel hamarosan szembesülünk. Én lennék a legboldogabb, ha nem lenne igazam. Ha elmaradna a kéretlen jövevények tömege. Ha a jelenleg is szanaszét mocskoló, vállalhatatlan viselkedésű söpredék utolsó egyede is eltakarodna a vidékünkről. Ha Brüsszel ezúttal időben tudna kompromisszumos megoldást találni a helyzetre. Ám kicsit (ki)ismerve a nagypolitika sakkhúzásait, erre vajmi kevés esélyt látok, sajnos.

Nem győzöm mondani. Európa a saját elitjének a túsza. Az a fajta eltökéltség, határozottság, gyors reagáló képesség, ami például a magyar miniszterelnökben - vagy az olasz Salviniben – testet ölt, fájón hiányzik a brüsszeli bürokratákból. Ez pedig tragédiába fog torkollni. Orbán a török elnökkel folytatott telefonja után azonnal összetrombitálta a nemzetbiztonsági tanácsot, a kabinetje most is az események lehetséges fordulataira készül. Hogy a görögök meg a balkáni útvonal mentén fekvő országok vezetői mit lépnek majd, azt csak gyanítom, és ettől sem vagyok boldog. Szakasztott úgy érzem magamat, mint a mesebeli szegény ember, akit a lacikonyha tulajdonosa a pecsenyezsír szagolgatásáért is megfizettetett.

Mit tehetek? Mit tehetünk? Bele kell nyugodnunk, mi is meg fogjuk fizetni a mások által sütögetett pecsenye illatok árát.  Rajtunk áll, mennyit kell fizetnünk. Ha időben kapcsolunk kevesebbet. De ha továbbra is csak egymásra mutogatunk, ha nem tudunk összefogni, harcolni, ha ezekután is csak várjuk a sült galambot, akkor nagyon fájdalmas lesz a végösszeg.

Akkor mindenünk odavész.    

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon