Európai obeliszkek

Rögtön szólnék, lesz aktuálpolitikai mondandó. Majd a vége felé.

Addig viszont az írás elején szögezzük le: az obeliszk nem keverendő össze Obelixszel, a dagadt gall képregényhőssel. Pont miként a szegedi, szökőkutas Dugonics térnek sincs köze a nándorfehérvári Dugovics Tituszhoz, akiről mostanában elkezdték híresztelni haladó történészek, hogy nem is létezett. Mivel nagyjából két évszázada ismerjük a haladó ,,magyar” történészek eszmevilágát, ahogy előszeretettel átminősítenek, vagy egyszerűen kiradíroznak minden értékes, nemes, netán hősies epizódot a nemzeti történelemből, ezen nincs is mit csodálkoznunk.

Köztudott, hogy az úgynevezett magyar, haladó történészek, megannyi bölcsész java része ott volt Nándorfehérvárnál. (Forgatókönyvet is írtak róla.) Személyesen láthatták: nyoma sem volt ott az önfeláldozásnak. Ember nem esett le a falakról. Jószerével pofon sem csattant. Szépen eltakarodott a török sereg, mert valamelyik váron belüli, akkori haladó értelmiségi – akinek a mai utódai tíz fekvőtámaszt sem tudnak abszolválni – átpostázott hozzájuk egy kicsit személyesebb hangvételű, fanyalgó irodalmi kritikát. Erre megszégyellték magukat a kontyosok, és menten szedték a sátorfájukat. A szeldzsukok érzelmes nép. Ki nem állhatják, ha idegenek vindikálják maguknak a jogot arra, hogy például Dede Korkut évezrednyi hagyománnyal megírt mitikus alakjáról valami tésztaképű hitehagyott leírja: metaforákban szegény, silány eposz.

Bezzeg nálunk! Ahol a Kincskereső kisködmön arany sorait vérszegény irdancsok modernebbre, fröccsöntöttre, műanyag nyelvezetre igyekeznek pusztítani? Ott par exellence zokon sem vehető, ha a magyar ókortól napjainkig tartó történelmi emlékezetnek a kelleténél mindig legalább eggyel több olvasata van.

Vissza az obeliszkhez.

Ezek az emberi alkotóvágy határait feszegető hatalmas ókori kőoszlopok méltán ébresztenek tiszteletet manapság is. Majdhogynem az örökkévalósággal hadakozás szimbólumai. Régen, a csúcsukat először megvilágító nap még arany lemezeken csillant meg. (A piramisokén szintén. Mellékszál.) Obeliszket nem csak az egyiptomiak emeltek, hanem az abesszinek és az asszírok is. Ahogy fordult a történelem kereke, a kőoszlopokon az újabbnál újabb hódítók rendre elámultak. Ám ők ahelyett, hogy emeltek volna, inkább elemeltek annyit, amennyit a lelkiismeretük engedett. Nem vívódtak sokat. A nagyját gátlástalanul szétlopkodták. Ma már van az Újbirodalom idejéből származó oszlop a Temze partján, Londonban. II. Ramszeszé Párizsban díszeleg, éppen a Concorde-téren, ami mutatja, mekkora cinizmus munkál a franciákban. (Gondolom az ott lefejezett 12oo francia arisztokrata nem ilyen nagy nemzeti összefogásról álmodozott.) És hogy ki ne maradjanak a művelt népek sorából, persze, jutott belőle Amerikába is. Amikor mutatják, mindig röhögök rajta. Úgy illik III. Thotmesz obeliszkje a New York-i Central Parkba, mint litániaszóba az ácsi.

De a legtöbb obeliszk a mai olaszhon földjén mered az égnek. Csak Rómában tucatnyi található. Épp az egyik legnagyobbról lesz most szó. A Szent Péter-templom előtti kőoszlop hajdanában a bazilika mögött volt. 1586-ban, a folyton ötletelő V. Sixtus pápa kívánságára szállították át. Az irdatlan kőtömböt hengereken görgették az új helyére. Egy Domenico Fontana nevű comoi építészt bízták meg az obeliszk felállításának levezénylésével. Az emberfeletti munkához másfélszáz lovat és közel ezer embert kért a mester. Hogy a precíz, idegőrlő tevékenységet senki és semmi se zavarja, a pápa a munkálatokban részt vevőkön kívül halálbüntetés terhe mellett eltiltott minden bámészkodót, római lakost a térről. Olyannyira komolyan gondolta a rendeletét, hogy az obeliszk majdani helye mellé nyomban ácsoltatott egy vérpadot, ahol munkára hangolódott poroszlók meg hóhér várta az esetleges kíváncsiskodókat. A szigorú csöndrendelet minden résztvevőre vonatkozott. Teljes némaság lett megkövetelve.

Szeptember 10-én kezdték el kötelekkel lassan felhúzni a majdnem 330 tonnás monstrumot. Nyikkanás nem hallatszott, mígnem egy Bresca nevű san-remoi hajóskapitány el nem ordította magát: „Acqua alle corde!” Vizet a kötelekre! A melósok között a tapasztalt hajós meglátta, hogy a kötélzet sokkal jobban nyúlik, mint azt a munkavezető építész előre kikalkulálta, ezért nem törődve a pápai fenyegetéssel üvöltözni kezdett. Fontana mester legott megfogadta a tanácsát. A kenderkötelek a víztől zsugorodva megrövidültek, és az obeliszk szerencsésen felállíttatott. A bátor Bresca büntetés helyett pápai kitüntetésben részesült. Kinevezték az első pápai sorezred századosának.

Mi köze ennek napjainkhoz?

Csak annyi, hogy most nem a pápa, hanem a véleményterror vezetői szabják meg, mit, mikor és milyen hangosan szabad mondani. Egyáltalán: ki szabad-e mondani? És amikor jön egy olasz, aki nem hajós ugyan, de érti a dörgést, látja, mi zajlik a Földközi-tengeren és van elég bátor azt nyilatkozni, hogy köszönik szépen, Olaszország nem kér több szubszaharai agysebészt, meg ágyékkötős villamosmérnököt, akkor elpattan a szabadelvű csürhe kötélzete, s Brüsszeltől kezdve Stockholmig elkezdik habzó szájjal fasisztázni. Holott Salvini ugyanúgy nem fasiszta, ahogy Orbán, Kaczinsky, de még Donald Trump sem az. Hanem hazafiak. Államférfiak.

Mégis azt híresztelik róluk, hogy a kormányaik nem legitimek. Miért? A válasz: csak.

Itt van mindjárt a mi magyar ellenzékünk. Amióta valóságfüggetlen üzemmódban őrlődnek, folyton azt mantrázzák, hogy Magyarország a pokol legsötétebb bugyra. Itthonról is akadnak támogatóik: ha az összes szabadelvű, haladó, demokrata vajdasági magyart összeszámolom az ujjaimon, akkor az egyik kezemet akár zsebre is tehetem. (Hiába. Nekünk még Horthyból is csak efféle jutott. Hogy ez így joó-e nekünk – ki-ki döntse el maga…)

A honi mozgalmárok epedve várták a beharangozott budapesti tüntetéseket. Leshették. Némelyiken annyian vettek részt, hogy egy csuklós buszba elfértek volna. Giga-tüntetés? Az: volt. Mentek utána fröccsözni. Tessenek szívesek lenni, mondják már meg nekem ezek a jámbor széplelkek: ugyan mitől nem legitim egy többmilliós szavazóbázis által megválasztott, kétharmados kormány?

Mire föl az országos SZRTÁJK?  Mire a nagy elégedetlenkedés?

Ugyanis egy percre abba sem ártana belegondolni a most sivalkodóknak, határon inneni és határon túli demokratáknak, illetve a csöppet sem tisztelt követőiknek, hogy ha, és amennyiben valami csoda folytán sikerülne kormányra kerülniük, akkor nekik is lesz ám sokmilliós ellenzékük...
Mi van, ha utána a fideszesek tódulnak éjjel-nappal az utcára, és majd elkezdenek lépten-nyomon engedetlenkedni? A kibaszósdi társasjátékot politikának is szokás nevezni.

Hála az égnek, vannak akik odafigyeknek az ilyesmire. Miattuk nem dőlnek, hanem állnak az obeliszkek.  

 

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon