ELVÁNDORLÁS ÉS BEVÁNDORLÁS

2.rész

A szerző rajza

Ahogy az első részben szó volt róla: témám az elvándorlás.

A legégetőbb problémánk, Szegedtől délnek nekiindulva.

A nagyvilágban nem ez a helyzet. Arrafelé sosem érdekelt senkit, hogy Bácskában egy őshonos népcsoport száz éve a létezéséért hadakozik. Mivel a nyugati térfélen érdeklődés hiányában a klímaválság hisztéria egy ideje elmarad, a jegyek ott most visszaválthatók a kanapé alól előkerült rasszizmusellenes kutyakomédiához.

Mi, mucsai, sekélyes, (dél)vidéki bunkók amúgy sem lehetünk faktorok a globális problémák megoldásában. Erre ott vannak, körünkben is tenyésznek az imamalmot pörgető, üldözött demokratáink, akik már nem csak azt írnák elő, miről nem szabad beszélni, hanem azt is, hogy miről kötelező. Mindazonáltal kicsit aggasztó, hogy bennünket ez az önjelölt, a sértettség és a hataloméhség kettőséből gyúrt maréknyi kritikus, úgynevezett elit akar folyton kibillenteni a szerintük gumicsizmás, provinciális magatartásunkból. Teszik ezt egyfelől minden vállalkozásukba belebukó örökifjak, gyakorlatilag nulla munkatapasztalattal, de a Mekk Mesterekre jellemző bámulatos arroganciával. Másfelől ott egy éttermiségi gittegylet, élükön megannyi Hullám Izabella, skriblerek és saját magukba szerelmes figurák, mindenféle természettudományos és műszaki műveltség híján, a gyakorlatiasság és a politikai jelenségek megértésénének elemi szabályai nélkül. Róluk csak annyit: kritizálni könnyű bármit, sőt mindent. Jobbat tudni, pláne jobban csinálni – na, az a művészet, nem pedig bugyiban rohangálni a színpadon, meg kiadványokat szerkesztgetni a semmiről.

Ezért a fentebb emlegetett egyének személyes ismerete egy magamfajta, nyakörves bértollnokot arra sarkal, hogy saját kútfőből próbáljak gondolatokat megfogalmazni. Ilyetén, szerény képességeimet összegyűjtve írtam, amit. Mivel azt is előre tudom, kinek nem fog tetszeni, szólnék időben: nem egy tanulmány készült. Még csak nem is tanácsnak szántam, tudniillik eszmefuttatásomnak az evidenciákon túl aligha van szcientikus alapja. Egy dolog viszont elvitathatatlan: jobbító a szándékom. Így olvassa, akit érdekel.

Még nem tudni, de lehet érezni: drámai események láncolata vezet majd oda, hogy sarkából fog kifordulni a világ. Erre mostanáig sokan felhívták a figyelmet, mindhiába. Már fűtenek az emberiség purgatóriumában. A kataklizma háromtól hat évtizednyi idő alatt fog bekövetkezni – hangsúlyozom, szubjektív véleményem szerint. Az időzítésen lehet ugyan vitatkozni, de az a lényegen mit sem változtat: a katasztrófa elkerülhetetlen. Kínos, de még ennek – a megtisztulás összes keservének – is örülnünk kell. Mert lappang egy másik lehetőség is, egy mindent felperzselő kollapszus horrorja, aminek a forgatókönyvében már nemhogy új fejezetek, de papírlapok sem lesznek.

Hogy a globalizált emberiség miként tudná kicselezni a végzetét, nem tudható. Kétezer éve nincs Megváltónk. Ecce homo. Úgy is néz ki a világ. Magunkra vagyunk hagyva.

Miként más, jobb sorsra érdemes népcsoportok, a délvidéki magyarság a jövőjét tekintve csakis önmagára számíthat. Nincs békakirályunk, aranyhalacskánk, jó tündérünk, vagy csodatévő lámpásunk. Nekünk, magunknak kell lennünk a lámpásnak is, meg a csodatévőnek is.

A szociológia kétféle elvándorlást különböztet meg. Külsőt és belsőt. Az előbbin nincs mit magyarázni, mindenki érti. A másik viszont – a belső elvándorlás – a falvakból a városokba történő népmozgást jelenti. Nekem mást is, lévén áthallásos ez a folyamat. Sokkal több van benne, mintsem arról szólna, hogy a traktornyom mellől egy kandeláberes sugárút mellé cuccol valaki. A belső elvándorlás ugyanis nem kilométerekben, hanem magatartásban, szemléletmódban – ha tetszik: lelkiekben – határozza meg egy ember jövőjét. Ezt majd a következő, 3. részben, a lezárásban szeretném kifejteni. 

A kifelé való vajdasági magyar elrajzást javarészt a fiatalabb, merészebb generációk között sokszor a kényszer szüli, ám – ne áltassuk magunkat! – sok esetben sajnos a divat diktálta lépés. A kényszer, a muszáj nagy úr: fölösleges ragozni. Viszont a divat szülte kalandvágyat, a heccből kivándorlást már nehezebben megmagyarázni, ámbár nem lehetetlen.

Minden ember kiszámítható környezetre vágyik. Ezzel szemben mit tapasztal? Sajnos azt, hogy a gazdasági kilátástalanság meg az országos gondok mellett eltörpül a kisközösségének, és ezzel együtt saját magának az érdeke is. A kulturális autonómia, az önálló délvidéki magyar gazdasági döntések, a szintúgy önálló, államilag támogatott minőségi köz- és felsőoktatás, a magyar intézményrendszer fenntartása, vagy az élet összterületén előforduló hátrányos megkülönböztetés csírában történő elfojtása – ezek nem önös célok, hanem a megmaradásunk feltételei.

Ezt kell megértetni a többségi társadalom véleményformálóival. Mégpedig nem ellenzékből, hanem döntéshozatali pozícióból. Ellenzékből ugatni lehet, vajmi keveset ér. A hozzám hasonló, idővel megszőkült generáció tagjai emlékezhetnek még azokra a daliás időkre, amikor a komplett Tisza-mente vér ellenzéki státusban rázta az öklét Belgrád felé. Szép, kétségkívül hősies esztendők voltak. Éppen csak eredmény tekintetében álltunk csehül, azaz sehogy se. Lóizét ért a szavunk, valós hatalom nélkül.

Manapság a helyi politikum föladata, hogy a szülőfölön maradást axiómaként határozza meg, és minden szükséges föltételt igyekezzék mellé megteremteni. Hogy a vajdasági magyarság vezető politikai ereje egy ideje már fölismerte ezt a szükségszerűséget, nem vitás. Lassú építkezés és tűzoltás zajlik egyszerre, ami – be kell látni – nem egyszerű feladat. A napi, heti kihívásokat a világban zajló folyamatok is befolyásolják. Például a járvány, például a migrációs nyomás. Utóbbi – a délvidéki belső ellenzékünk szerint – nem is létező probléma. Szerintem sem a határon próbálkozó csőcselék a nagyobb gondunk. Hanem az, hogy az előbb emlegetett sértett újvidéki, szabadkai elemek – akik szerint egyébként a jövevények inváziója rendben lévő dolog – a büdös életben meg ne kaparinthassák a hatalmat. Aki fő foglalkozásban a facebookon jugoszláv, internacionalista, az ugyanolyan kártékony nekünk, mint a rácozó szélsőjobbosaink.

A délvidéki magyar közösséget nem a közösségi hálón büszkülő tagadáspártiak nyavalygása, hanem a munka fogja megmenteni. A munka. A mindenfajta munka.

Munkálkodni kell a nevelésben, a kultúrában. Itt, és ott is gyomirtást kell végezni, mert nem mindegy, hogy a most cseperedők ugyanazon a maszlagon nőnek-e fel, mint amit velünk is megetettek. Nem lesz könnyű. A sivalkodó kórus majd ellenkezik. Nincsenek kétségeim, ahogy eddig, úgy eztán is küzdenek majd, mint malac a jégen.   

Nekünk akkor is tennünk kell, hogy legyen minél gazdagabb kínálat a délvidéki magyar egyetemi szintű képzésre. Legyen sajátos arculatú kultúránk, saját médiánk. Legyenek saját sportklubjaink, saját művelődési egyesületeink, a közös történelmi emlékezet jegyében. Minden hímző szakkörre, dalárdára, kézműves tömörülésre, önkéntes tűzoltó egyletre és cserkészcsapatra úgy kell tekintenünk, mint a délvidéki magyar jelenlét lepányvázott cölöpjeire.

Magyarán: az értékes munkát végzőket kell megbecsülnünk. 

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon