Egy diktátor karácsonya

Három évtizeddel ezelőtt, a mai napon a román-bolgár-jugoszláv hármashatár közvetlen közelében vártam a karácsonyt.  Napokkal korábban átvezényelték a századomat, annak mindhárom felderítő egységét – én az első szakasz második raját boldogítottam – a teljesen jelentéktelen Negotin városkától keletre, egy vlah falu mellé. Rég elfelejtettem, mi volt a település neve. Azt tudom, mert a partján időztünk, hogy a Duna volt a határfolyó. (Ma is az. Egyelőre… A Balkánon rendszerint homokkőbe, nem bazaltba szokás vésni a határokat és az egyezségeket. Errefelé a történelem folyamán sosem dugták túl mélyre a mezsgyekarókat…)

A csapatszállító terepjáróink ponyvája alatt aludtunk, ötösével, rajonként egy-egy jármű platójára szorítva. Fejünk alatt a teljes menetfelszerelés szolgált párnaként. Rohadt hideg és térdig érő hó volt. Ez az élmény is megmaradt. Leheltük az ujjainkat, belefagyott a víz a kulacsba. Pár nap után kezdtek csak meleg kosztot hozni a zaječari kaszárnya konyhájáról. Valami balhé tombolt Romániában: ennyit tudtunk. Mondták, hogy kitört a forradalom, a románok lövik egymást, de leginkább a magyarokat, s ahogy ezt közölték velem, néztek rám, de nem sok mindent bírtam hozzátenni, mert körülöttem csak a néhai Jugoszlávia nemzeteinek besorozott fiataljai szolgáltak.

Őket nem különösebben izgatta a dolog. Épphogy befejeztem a gimnáziumot.

Addig nem érdekelt a politika, pedig azon a nyáron még együtt hálózsákoztam valami budai füves udvarban, egy jószándékú pap kertjében több száz keletnémettel. Én éjszakánként a Lewis 501-esem sliccét gombolva a Rock Cafféba, vagy a Fekete Lyukba indultam bulizni, a németek meg párás tekintettel, kétségek közt gyötrődve az osztrák határra, emigrálni. Sorsfordító idők jártak – ezzel a fejjel nézve. Fütyültem rá. De a bohém, vakációs nyár után jött a tél.

Akkor és ott, a bolgár-román-jugoszláv hármashatáron, fegyveresen, egyenruhában szolgálva megrendített a tudat, hogy a világtörténelem vagdalkozik fölöttem éppen, és mások híresztelése alapján Temesváron, ahol addig sosem jártam, ezen az Egri csillagokból ismert helyen a népemet ölik. Ebben a bizonytalanságban maradtam, míg le nem fújták a riadókészültséget. Amint karácsony után visszakerültünk az állomáshelyünkre Macedóniába, az esti híradóból – amennyire lehetséges volt – tájékozódtam.
Az akkori zavaros időkről ma már kezd összeállni egy kép: jelenleg sem tökéletes.

Talán még egy emberöltőre lesz szükség, hogy a történészek végképp a helyére tegyék a romániai rendszerváltozás összes tanulságát. (Nyugalom: ugyanez a helyzet a Szerbiában, vagy az egész jugoszláv térségben megtörtént dolgokkal is.) Tehát, nem kísérleteznék most magyarázatok keresgélésével. Se tisztem, se kedvem hozzá. Hisz minden történelmi mozzanat viszonylagos. Az egyén látószögén át válhat csak teljessé. A többi tudományoskodó, száraz leirat.

Olyan dokumentum, amelyben – meglehet – darabszámra szerepel az összes ellőt puskagolyó. Ám a dédtatusnak a nagy debreceni csatában szétroncsolt fölsőkarját – amivel elém terítette azt a parádés kontrás betlijét – nem írják majd bele. Ahogy hiányzik majd abból az özvegyen maradtak könnye, meg a számolatlanul kettétört életek tragédiája is.
A gondviselés furcsa (vagy nagyon is tudatos) szeszélye folytán azóta megismerkedtem Attilával. Székely-csángó író. A barátom. Egyívásúak vagyunk. Ő a romániai oldalon volt sorkatona. A minap az Előretolt helyőrség folyóirat közölte írását, ami az akkori időkről szól. Úgy vélem, tanulságképpen érdemes a délvidéki olvasókkal is megismertetni, ezért ide citálom a csíkszeredai György Attila visszaemlékezésének egy részletét.  

„Folyamatos készültségben voltunk, és állandósult káoszban. A tisztjeink nem tudták, mit kell csinálni, mi még kevésbé, teljes hírzárlat, én még ott tartottam, vajon sikerült-e Erdélyt visszafoglalni. Aztán huszonegyedike délután ordítva jött egy katona: „elfutott a tirannus”. A tisztekbe belefagyott a szar, ezt finomabban nem tudom mondani. A titkosszolgálati tiszt azonnal elrohant, hadnagyunk bekapcsolta a recsegő, fekete-fehér tévét, amin esténként Ceausescu beszédeit kellet megnézni. (Persze, táblajátékot játszottunk közben.) Ott állt egy hiányos fogazatú ember, a költő Mircea Dinescu, néhány további, később politikussá avanzsált puccsista, és elmondták: az ország szabad, a diktátor elmenekült. Néztünk ki a fejünkből. Örültünk, de senki nem tudta, mi lesz. Félóra múlva katonai teherautón kivittek a bákói főtérre. Tömeg állt ott, énekelték az új himnuszt. Útközben valakik ránk lőttek, ma sem tudom, kik-mik. Lefeküdtünk a padlóra, tizenkilenc évesen ez nem olyan nagy dolog, még halálfélelmem sem volt, pedig lyukadt a vászon a csapatszállítón. Megérkeztünk a főtérre. „A hadsereg velünk van!” skandálták az emberek. Hadnagyunk, aki pár napja lefegyverezni akart, reszkető fejjel annyit mondott: György és Veress katona velem. Leugrottunk a platótól. Dicsőségesnek éppen nem nevezhető bevonulásunk volt, nekem ugrás után belegabalyodott a lábam a fegyverszíjba, szabályszerű csukafejest vetettem a flaszterre, az emberek felsegítettek, vállon veregettek, valaki egy palackot nyomott a kezembe, ittam belőle. Aztán semmi. Néhány napig járőröztünk a városban, őrt álltunk, ahová éppen vezényeltek. Totális káosz volt. Tisztjeink, teljes gyávaságuk és hozzá nem értésük miatt minden tiszteletet elveszítettek részünkről. Túlélni akart mindenki. Elszórtan voltak lövöldözések, valószínűleg mi, sorkatonák lőttünk egymásra a szervezetlenség, illetve diverzió miatt, ez ma már nem is érdekel.”

Pont harminc évvel ezelőtt, 1989. december 25-én végezték ki Romániában a „népfelkelésnek” mondott politikai puccs által megbuktatott kommunista diktátort, Nicolae Ceausescut és feleségét.

Megérdemelte sorsát. Az Olt megyei szülőfaluját ledózeroltatta, paneltömbökkel pótolta a parasztházakat. Csak a saját szülőházát kímélte meg, persze, múzeum lett belőle. Ifjú kommunistaként Gheorghiu-Dej-jel volt bekasztlizva: ez alapozta meg a szerencséjét. A romániai kommunizmus fő ideológusa fölfigyelt a szépreményű cipészinasra, kikupálta, körülbelül ugyanúgy, ahogy Moša Pijade és Edvard Kardelj tették a hiányos műveltségű géplakatos Josip Brozzal.  

Ceausescu a csúcsra 1965-ben, Gheorghiu-Dej halála után jutott fel: a párt első számú vezetője, 1967-ben az Államtanács elnöke, 1969-ben a hadsereg főparancsnoka is ő lett. 1974-től már államfő: a hivatalos fotók ezután jogarral a kezében ábrázolták. (!) A Conducator (Vezér), a "Kárpátok géniuszának" alakja köré személyi kultusz fonódott, versek, képek, filmek magasztalták. A hivatalos ikonográfia része lett felesége, Elena is, aki idővel a formális hierarchiában is a második helyet foglalta el férje után.

Kezdetben Ceausescut odahaza és többé-kevésbé nyugaton is népszerűvé tette a többi szocialista országénál önállóbb, nacionalista politikája. Igyekezett növelni Románia nemzetközi súlyát, látványosan fejlesztette a kapcsolatokat a nyugati államokkal és Kínával, miközben azért fél szemmel az alapvető szovjet érdekeket is figyelte. 1958-ban elérte a szovjet csapatok kivonását Romániából, 1968-ban távol maradt a Varsói Szerződés "prágai tavaszt" eltipró katonai intervenciójától. 1980-ban elítélte Afganisztán szovjet megszállását, 1984-ben engedélyezte a román sportolók részvételét a többi szocialista ország által bojkottált Los Angeles-i olimpián. A Nyugat hosszú ideig táplált illúziókat iránta: 1969-ben Richard Nixon amerikai elnök ellátogatott Bukarestbe, az Európai Közösségek a szocialista tábor országai közül 1974-ben egyedül Romániával kötött kereskedelmi megállapodást.

A lakosság azonban a hetvenes évekre szopóágra került. Az újságokban emlegetett "aranykor" rémálommá változott.

Noha a Ceausescu-korszak politikai és kulturális enyhüléssel kezdődött, jelentősen nőtt az életszínvonal, de a végletekig központosított hatalom hamarosan már az élet minden területét ellenőrizte. Korlátozták a szólás- és sajtószabadságot, a rettegett Securitate minden ellenállást csírájában igyekezett szétzúzni. A megalomániás Conducator az 1960-70-es években idejétmúlt nagyipari beruházásokra tékozolta el az ország erőforrásait, majd az 1980-as évek elején fejébe vette, hogy a hatalmas hiteleket teljesen visszafizeti. A versenyképtelen gazdaság számára ez szinte lehetetlen feladatnak bizonyult. Élelmiszer-, üzemanyag-, energia- és gyógyszerhiány alakult ki.

Románia elkezdett éhezni.

Erre jött még a feketeleves, nekünk magyaroknak, azaz az ottani véreinknek: az 1970-es években megindított homogenizálási program a nemzetiségek elrománosítását célozta meg. Ebbe illeszkedett az 1988-ban meghirdetett "településrendezési" terv is, amely több ezer falu – elsősorban a magyarok lakta települések felszámolását tűzte ki célul. Az elnyomás, a nyomor, a nepotizmus – a nyolcvanas években a Vezér 400 rokona töltött be magas párt- és állami tisztségeket – odahaza egyre erősebb ellenállást, nemzetközi téren felháborodást váltott ki. A teljesen elszigetelődött Ceausescu 1989-ben minden erővel igyekezett elejét venni a szocialista országokban megindult erjedésnek. 1989. december 16-án azonban, amikor a temesvári lakosság meg akarta akadályozni Tőkés László református lelkész kilakoltatását parókiájáról, sortűz dördült: az összecsapásokban száznál többen vesztették életüket. Az események lavina szerűen megindultak.  

Ceausescut és feleségét december 25-én egy sebtében felállított rögtönítélő bíróság elé állították. Alig kétórás tárgyaláson népirtásért, közjavak, városok és falvak tönkretételéért, a nemzetgazdaságban okozott súlyos károkért, szökési kísérletért halálra ítélték. Az ítéletet a helyi laktanya udvarán azonnal végrehajtották.

A perről és a szitává lőtt holttestekről készült felvételeket másnap már mutogatták a televíziók. Mi is láttuk.  
 

Hát, ilyen érdekes volt harminc évvel ezelőtt a karácsony.
Romániában egy gazember csillaga leáldozott.

Máshol meg egy isteni csillag ismét megszületett.

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon

Friss cikkek