Az előítéletem, az embercsempész meg a szokott sor

Fotó: Gergely Árpád

Pár napja a magyar határátkelőn várakoztunk. No, nem ez a kedvenc időtöltésünk, és a hosszú autósorokat elnézve, szinte egyszerre konstatáltuk, hogy minimum egy teljes órába fog beletelni, még magunk mögött tudhatjuk ezt a kemény 1000 métert. Ennyi, tényleg ennyi volt az előttünk álló méterekből.

No, és mit csinál a mi fajtánk, ha várakoznia kell? Eszik. Szitkozódik. Aztán kiszáll az autóból vagy minden harmadik percben, és alaposan végigpásztáz tekintetével a kígyózó kígyókon (értsd: autósor). Nagyokat sóhajtozik. Teszi ezt jól láthatóan, hogy azért a többi szerencsétlen is, aki a volán mögül idegesen veszi a levegőt, egyértelműen lássa ezeket az üzeneteket. Hogy borzolja a kedélyeket. Hogy hangot adjon elégedetlenségének.

Magamhoz híven, persze, hogy én is okoskodok. Szóvá teszem, hogy már pedig én megmondtam, hogy a H2-R2 átjáróra kellett volna mennünk. Ott tuti kevesebbet kellett volna várakoznunk. Oszt most itt van, itt fogunk megsülni. Pedig még nincs is igazi nyár. Csak naptári. De akkor is izzad a hátsóm az anyósülésen.

Bambulunk előre. Jobbra, balra, majd nézzük, hogy mennyien várakoznak mögöttünk. Kárörvendünk. Pedig nekünk sem jobb.

Majd elkezdjük nézni az autókat. Megtárgyaljuk, hogyha majd éppen lesz annyi pénzünk és nem kell másra, milyen járgányra is cserélnénk a mostanit. Természetesen a látókörünkben lévő autókat vesszük leginkább szemügyre. Mondjuk, nálam alapkövetelmény, hogy ötajtós legyen a jármű, mert nincs kedvem arra, hogy valaki átmásszon állandóan rajtam. Meg ilyen hülyeségek.

Közben centimétereket gurulunk előre. Mindössze két kapu dolgozik. Viccesen meg is jegyezzük, hogy tuti akkor fogják kinyitni a harmadik kaput, amikor már célegyenesben leszünk. Mi mindig ilyen szerencsétlenek vagyunk. Ilyennek születtünk. Csak el kell fogadnunk.

Persze a vendéglátónknak, még nem vagyunk roamingban, meg is írom, hogy ne várjon a bejelentett időpontban, és most már ne egy órás, hanem legalább másfél órás késéssel számoljon. Válaszul jönnek a sírós szmájlik, én meg dühtől kirobbanó, mérges fejeket küldök. Ezt is megbeszéltük.

Döcögünk. Látom, hogy egy elég mogorva szőke nőhöz vezet az utunk. Te jó ég, ő fogja átnézni az útlevelünket! El is ment a kedvem. Még jobban. De most tényleg, mit akar már ez a szőke, mit bizonygatja, hogy ért a munkájához?! Miért nem tud megengedni egy mosolyt sem? Nincs benne semmi jóindulat. Látszik rajta. Máh, tuti kisebbségi komplexusban szenved. Itt éli ki magát. Mi meg naná, hogy megint b*szoptuk.

Uhh, már csak három autó van előttünk. Szinte izgulok, mint egy kisgyerek, hogy mindjárt átérek Magyarországra.

És ekkor mellettünk jobb oldalt egy újabb kaput nyitnak meg. Röhögünk. Hát nem megmondtuk –  jelentjük ki, szinte egyszerre.

Még egy autó. Mindjárt. Még egy autó, és mi vagyunk.

Elmúlik 10 perc, de semmi. Ott állunk a piros Clio mögött és semmi. Kiszáll a sofőr, magyaráz. A szőke hadonászik a szerb útlevelekkel, kérdőre von, emez csak vállat von. Megkerüli az autót és kéri, hogy az anyósülésen helyet foglaló hölgy szálljon ki. Kiszáll. Zavarodottan mosolyog. Simogatja hosszú barna, copfba fogott a haját. A szőke kérdez, a barna válasza továbbra is csak mosoly. Még két munkatárs érkezik. Kérdőrevonás, magyarázkodás. Felháborodás. Útlevél megtartása. Az autó leparkolása a jobb oldali parkolóba. Karon fogás és elvezetés.

Sorra jutunk. Megszeppenve hallgatunk. Nincs okoskodás.

A szőke határőr hozzánk lép. Megkérdezi, hogy láttuk-e, mikor szállt be a hölgy utas az előttünk haladó Clioba. Mondjuk, hogy végig az autóban volt. Láttuk. Elmondjuk, hogy a sofőr többször ki is szállt az autóból, elment az illemhelyre is. A hölgy mindvégig az autóban várt. Tudjuk, hiszen ezt az autót is szemügyre vettük.  Ötajtós volt és tetszett a színe. Egy ismerősöm nemrég vásárolt hasonlót.

A határőr ekkor elmondta, hogy a sofőr embercsempész. A nő nem beszélt sem magyarul, sem szerbül, de még angolul sem. Egy zombori szerb hölgy útlevelével szeretett volna bejutni az EU-ba. A határőr kérdésére, hogy hova mennek, a sofőr azt válaszolta, hogy Szegedre vásárolni. Majd a határon dolgozó szőke, mogorva nő jobban szemügyre vette az útlevélben a fényképet, és ekkor megkérte az anyósülésen helyet foglaló barnát, hogy szálljon ki. De az nem tudott megszólalni a fentebb felsorolt nyelveken. A sofőr második nekifutásra ekkor már azt találta mondani, hogy hát utazótársa valójában a két határ között stoppolt, és nem is ismeri. Csak felvette.

A határőr hozzátette, hogy nem először csípett fülön embercsempészeket. Igaz, hogy hamarosan 6 óra lesz és váltás, de fáradtan is lelkiismeretesen végzi munkáját.

Átértünk Magyarországra és szégyelltem magam. Én barom. Legalább most és legalább képzeletben levetkőzöm az előítéleteim és kidobom az ablakon.

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon