Amerika visszainteget – 2. rész

patrickblackjr/Pixabay

Félreértés ne legyen! Nem kell minden férfinak egy templomos lovag-szerű, zupás kommandósnak, vagy baltával faragott arcú kanadai favágónak lennie.

A többségünk úgysem lesz soha Alain Delon. (Minderre ékes példa a Szemölcs Sógor, vagy az Égett Márkó, szegény, de még a Göndör Kunyera is. Hamarjában ők jutottak eszembe, meg pótlólagosan a Nyam-Nyam Pista. Szép, kerek a társaság, és a lista tetszőlegesen bővíthető, mert mifelénk Kanizsán a Jó, a Rossz és a Csúf triójának egyes számú megtestesítője még nem született meg. Huncut garast nem ér a hátunk bőre.)

Ettől fontosabb szempont viszont a gerinc. A szív. Meg az a mára kihunyó félben lévő belső tűz. „Kisfiam, minden férfi bolond, míg meleg” – szokta emlegetni a drága dédimama. (Isten éltesse!)

A minap volt szerencsém – vagy vesztemre történt –, végigsétáltam a budapesti Terézváros bulinegyedének legfertőzöttebb részén. Nézegettem a lánykákat. Végigmértem a fiúkat. Előbbieken elborzadtam, hisz egy háromlányos apukának mentem meglódul a fantáziája, ha agyontetovált tiniket lát csütörtök este fél kilenckor egy útpadka mellett rókázni. Aztán már csak a legénykéket figyelmeztem. Arra gondoltam, ugyan, ezek közül a kötésig érő hóba kényszeredve, vajon melyik menne el Guyon Richárddal együtt megküzdeni a branyiszkói csatába? Lenne-e közöttük olyan, aki mezítláb odaállna Vak Bottyán generális mellé, és az életét áldozná a hazáért? Hányat szuperálna vissza az az iszákos sorozó orvos, aki bezzeg a „szimuláns” Svejket alkalmasnak találta, noha a jámbor nettó félkegyelmű volt, ugye.

Nem fikázom tovább a pesti éttermiségi nyeglenceket, ugyanis máshol sem jobb a fölhozatal.

Egy régi préri indián mondás jut eszembe: „A hadiösvényen időnként nem árt hátra is nézned”. Magyarán – nem mindegy, ki védi a hátadat, kivel harcolsz, kire bízod az életedet.

Ezekre a derpegő, babzsákokon elnyúló, keszeg, döglött hal kézfogású, se fiú-se lányokra nemhogy az életemet, de egy repedt tejes csuprot sem bíznék. Hajzselés tubust, púdert, szemceruzát meg aztán végképp.

Megannyi sápkóros pofa. Hasznos munkára eleve képtelenek. Látszik rajtuk. Kapát-villát rajzfilmen – az olvasottabbja képregényben, ha látott. Nem érdekli őket a külvilág. Ez vagy azért van, mert az alfa-kentauri csillagködéből leszüremlett, kalácsképű, meggymag-szemű, zselékupac ufók megsúgták nekik, hogy ilyen, izé, entellektüel pózban világot fognak majd váltani, elég pusztán a szájaló masinájukat jártatni, vagy azért van, mert ehhez a dicstelen szerepükhöz még ürügyet kitalálni is túl lusták és túl hülyék.

Végül is – nem tudható. Akármelyik lehetséges…

Áldozatai ők ennek a gatyamadzaggal összefércelt világnak. Divatbemutatók pástján fapofával elbillegő nemtelenek. Ádámcsutkás, pongyolába öltöztetett bohócok. Ránézésre napi nyolcezer kilo joule ennivalón elvannak. Ennyit Dzsugásvilij Sztálin is adott a gulágokon átnevelt rabmunkásoknak.

Mire ez a váltás? Egyszerű. Valahol, valami finnyás gazemberek kitalálták, hogy a korábbról megöröklött férfi-ideál nem elég korszerű. Nem volt elég demokratikus sem. Félfeudálisan talaj-buta, elmaradott, romlott, előítéletektől hemzsegő társadalmi normákon alapult – mondták ugyanők. Irren ist menschlich.

Tudniillik korábban, a megvetett századokban, ha valakinek homlokegyenest ellenkező volt a véleménye, kitartott mellette, és azt a másik tudtára is adta, akkor elővették a párbajtőröket, később a pár pisztolyt, és egy ködös hajnalon, valami félreeső részen eldöntötték, hogy tulajdonképpen kinek is van igaza. A vitában alulmaradt partnert meg a felcser összevarrta. Tiszta ügy volt.

Mondom, akkoriban kétszer is meggondolta az ember mielőtt kinyitotta volna a száját. (Ma: akárki pofázhat büntetlenül.)

Ezen a bugris fölfogáson, hipp-hopp, rózsaszínű tüll szoknyában átsasszézott az elmúlt pár évtized, és a progresszió jegyében új közegbe ágyazta a férfiakat. A hangsúly szándékosan az ágyazáson lenne. A hitvesi ágyak túlfelébe ugyanis egyre gyakrabban szintúgy hímnemű partnerek kerültek. Huncutságból „is-is” illetve „vagy-vagy” alapon, akár vegyes tálalásban. (Ínyenceknek még a kor sem számít. Ők – bizonyos agyrémszerű narratívák szerint – nem beteg, állat pedofilok, pusztán olyan – szabad akaratú, egyre kiteljesedő, autonóm – egyének, akik türelmetlenek. Derogál számukra a nagykorúságot kivárni.)

Tudom, politikailag korrekt szép új világunkban nem komilfó szóvá tenni a férfitársadalom elnőiesedését, és vica versa a nők megszakállasodását. Megkapja az ember rögtön a homofób, fasiszta, náci, kirekesztő disznó címkéjét, mihelyt hálószoba-trükkök alapján szortírozza a másokat.

Ez a címkézgető kiváltság csak őket illeti meg.

Higgyék el: nekem aztán végképp mindegy kinek milyen nemű embert-állatot (ne felejtsem, ilyen is van) szokása szeretni. Akad néhány homoszexuális ismerősöm, akikkel az égadta világon semmi bajom sincs. Pár éve mondtam is az egyiknek: persze, tudomásul vettem nemi identitását. Oszt? Szépen eltársalogtunk az élet dolgairól. Jót és jól vitatkoztunk, kedvünkre. Elragadó figura volt ő is, meg a haverja is. A szexuális gusztusuk csöppet sem zavart. Csak ne akarják kötelezővé tenni.

Márpedig egy ideje, ahogy föntebb már megjegyeztem, folyamatos önmarcangolásra késztetnék a férfitársadalmat, amiért azok fölöttébb szeretik elsődleges nemi jellegük szervét egy másik emberi lény ahhoz passzítható szintúgy elsődleges nemi jellegű szervéhez illeszteni. Az ősbűn, ugye. Bele akarják nevelni az emberiség felébe, hogy férfinak lenni eleve galádság.

 

Doronggal hadonászó sörhasú barmok. Ökör Kör. Csupa-csupa focistadoni gyöpöt legelő tulok. Így fest le bennünket a – divatos szóval szignózott – menstruátorok hangosabbja. 

Az elnyomó, patriarchális csürhét ilyetén ivartalanítani muszáj. A szabadelvű csillivillik szerint ódivatú a lovagiasság. Haszontalan a katonaság. És szükségtelen általában minden fegyveres testület erőre épülő léte.

Fölösleges apákat emlegetni, hisz az „egyik szülő” meghatározás pont elég szegény gyereknek, aki majd eldönti Krisztián vagy Krisztina lesz kamaszkorára. Fölöslegesek a királyok, a szent életű papok, a harcolni képes férfiak, a történelmi mintaképek. Helyettük milliomegy nemi identitás közül bogarászhatja ki-ki magának a neki valót. Ez a XXI. század nyomorult, kiherélt emberének a kiváltsága.

Ez a perspektíva. Szédítő. Ne használjak erősebb kifejezéseket. A kasztrált szabadelvű vircsaft lenullázna mindent, ami valaha érték volt.

A domináns szerepet, az erősebbnek az alázatát, és az ebből fakadó tapintatot, a tartást, a felelősségtudatot, a férfi férfiasságából adódó tudását, a tapasztalatot, az apa és az idősek tekintélyét, akképpen, ahogy kinevetik a bajtársiasságot, kifacsarták a „meleg baráti szeretet” valódi értelmét. Ahogy tilos immáron a haza, a család, a nemzet szeretete. Ahogy gúny tárgyává lett a bátorság, az önfeláldozás.

 

(folytatása következik)

 

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon

Friss cikkek

...elszaladni úgysem tudsz, a sarat hiába rugdosod. Attól, hogy bőrig áztál, ne várd, hogy bárki is meghatódjon. A szépet és a jót akarni kell, tenni kell érte és nem csak elvárni...